Az egyedi vákuum betöltésre vár

Milyen az, amikor egy tátongó üresség szomjazik az ember lelkében, és bármit tesz, vagy mond, egy nem hétköznapi űr marad betöltetlenül szívében?

„Minden ember szívében van egy Isten alakú vákuum…”

Blaise Pascal

francia fizikus és filozófus ebben a kijelentésében megtalálta az egyik legérzékletesebb hasonlatot, ami valaha megnevezte a betöltetlen űr valódi kilétét. Egy vákuum, amit képtelenség formabontó módon betölteni, mi mégis próbálkozunk.

Ha nem illik a háromszög a csillagformába

„Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Máté evangéliuma 18:3)

A kisgyermekkor talán egyik meghatározó játéka, amivel a csöppségek javarészt mindnyájan találkoznak: a fa kirakójáték, amiben a megadott formák tátongó üressége kéri a betöltést a pici, néhol még bizonytalan kezecskéktől. Négyzet-, kör-, háromszög- és még olyan csoda is, mint a csillagforma felsorakozik a nagy táblán, komoly kihívás elé állítva a még tapasztalatlan apróságot. A feladat komolyságát nem érdemes elbagatellizálni, ugyanis a csillag helyére nem lehet a háromszögformát beszuszakolni, akármilyen irányba is fordítjuk: a reménytelennek tűnő vállalkozás eredménytelen végkifejletben összpontosul. Az öröm pillanatai pusztán addig tartanak, amíg a kisgyermek lelkesen megragadja a kínálkozó mintát, ha az nem illeszkedik, a forma helye üres marad, és a csalódottság könyörtelenül kúszik be a picinyke szívbe.

Milyen megoldásokat erőltetünk a vákuum helyére?

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Máté evangéliuma 6:19-20)

Nekünk milyen minták, formák kínálkoznak a szívben helyet foglaló Isten alakú vákuum betöltésére? Emberi szeretet, emberi elismerés, emberi ragaszkodás, emberi élményáradat, mámorító függőségek? Ki és hányszor érezte már azt életében, hogy dobszóra szeretné kimerevíteni az időnek egy szeletét, mert annyira boldog és szép pillanatnak lehet a részese, nem engedheti, hogy az elmúlás martalékává váljon? Aztán valahogy idővel mintha minden élmény elporosodna vagy a rozsda marja meg, az elmúlás rágta emlékek már csak keserűséget hoznak. Ezek újabb élmények kutatására ösztökélik az embert, űzik egy megmagyarázhatatlan irányba, de ismételten csak kudarcba fullad az önámító próbálkozás. Sokszor az időt látjuk a legnagyobb tolvajnak, aki kiragadja a földi kincseket életeinkből. Mi történik akkor, ha már nem kell ettől az alattomos rablótól tartani?

Az élő víz forrása

Élt régen egy asszony, aki elindult egy kúthoz, hogy vizet meríthessen. A kúthoz érve találkozott egy férfival, aki kérte, hogy adjon inni neki. Akkor még nem is sejtette az asszony, hogy életének a legfontosabb kívánságát intézték felé, mert az idegen férfi megfordította a kérést: azt mondta az asszonynak, hogy ha tudná ki Ő, akkor ő kért volna Tőle vizet, mégpedig élő vizet. Ez az idegen

Jézus

volt, akinek hatalmában állt akkor és hatalmában áll most is felkínálni az élő vizet:

„Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (János evangéliuma 4:13-14)