Papi hivatás: Életre váltani Isten Igéjét

– Hogyan emlékszik vissza az első komolyabb találkozásra Isten Igéjével?

– Harmadikos voltam a középiskolában, amikor az egyik osztálytársam meghívott egy összejövetelre, ahol elhangzott egy újszövetségbeli igerészlet, majd imádkoztunk. Vallásos nevelést kaptam, és vasárnaponként templomba járó voltam, de megragadott az az Isten Igéjével való mély barátság, amelyet ott tapasztaltam – új fényt, új világosságot jelentettek nekem. Ezután vettem kézbe magam is az Újszövetséget.

– Pedig kezdetben másfelé irányult a pályája.

– Zenésznek készültem, majd rá kellett jönnöm: a zene a nap néhány óráját ugyan kitöltheti, de az egészet nem: arra csak a Jézussal való kapcsolat képes.

– Rögtön igazolva látta választását?

– Másodikos voltam az egri szemináriumban: a hivatás újdonságának varázsa ekkorra már megszűnt, folytak a hétköznapok, és kicsit üresnek éreztem őket, arra gondoltam, talán mégis rossz helyen vagyok. Ekkor az egyik tanárommal beszéltem ezekről a sötétségeimről. Ő azt mondta akkor nekem, hogy próbáljam meg életre váltani Isten Igéjét. Akkor Jézus szavai jutottak eszembe: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek” – ezt kell megpróbálnom megvalósítani. Onnantól arra törekedtem, hogy Jézust köszöntsem a másik emberben.

Mérföldkövek

– A hétköznapi emberek számára a dogma általában merev, megkövesedett hittételeket jelent. Ön hogyan látja ezt oktatóként?

– A régi felfogás tartotta azt, hogy a dogmák szilárdak és megváltoztathatatlanok. Ma már látjuk, hogy magukon viselik a teológia fejlődésének nyomait. Azt mutatják, hogy a különböző korokban mit gondoltak az emberek arról, hogy miként kell a hitet megélni. A dogmák mérföldkövek, amelyek azt jelzik, a kinyilatkoztatás felfogásában meddig jutottunk el. A tárgy tanításakor épp ezért nagyon építünk a hallgatók tapasztalataira.

– 2006 óta Móravárosban szolgál, ami új tapasztalatokat is hozott.

– Olyan területtel is megismerkedhettem itt, amely eddig számomra ismeretlen volt: a kórház, a fogyatékos embertársak a Kálvária Védőotthonban. Kihívás ez, hogy megéljük a vigasztalást és a reményadást. A lelkileg sérült emberekkel nehezebb az élet dolgairól beszélni, de a törődésre ők is nagyon érzékenyek.

Isten jelenlétében élni

– Klasszikus, de fontos kérdés: mit gondol, mit üzen a Papok Éve?

– A Papság Éve nagy lehetőség: nemcsak nekünk, a szolgálati papságban dolgozóknak, hanem minden kereszténynek, aki részesedik Krisztus királyi papságában. Pál apostol írja a Rómaiakhoz írt levél 12. fejezetében, hogy „adjátok magatokat Istennek áldozatul”. És ez nemcsak az áldozatbemutatásra, szentmisére, liturgiára vonatkozik, hanem a nap minden részében igaznak kell lennie. Mindenekelőtt nekünk, szolgálati és királyi papsághoz tartozóknak az Ige hallgatóinak kell lennünk, mert igazán ez tár föl olyan mélységeket számunkra, amely segít, hogy mélyebben élhessük meg a dolgokat. A világban a feladatok arra ösztökélnek, hogy azt gondoljuk, ha mindent teljesítünk, akkor nyugodtan alhatunk. Épp ezért gyakran előfordul az a kísértés, hogy az ember Istent az utolsó helyre teszi: „ha már mindent elvégeztem, majd akkor foglalkozom Istennel.” A papi hivatás nagy lehetőség: egy személyes dimenzióban, Isten jelenlétében élni, Jézus szavát hallgatva, amely szól a szívünkben is. Így az életünk más értékrendet kaphat: a dolgok a helyükre kerülnek, és valóban a lényeg emelkedhet ki.

– Minden nap kezdetén a szeretet értékét kell tudatosítanunk. Egyik barátom mondta egyszer, hogy igazából egyetlen kísértés van: hogy ne szeressünk. A megkülönböztetés, az irigység, a lenézés mind azt célozza, hogy a másikat dolognak, tárgynak nézzük, aki idegen, és akihez nincs közöm. Mindezt le kell vetkőznünk, hogy ne akadályozza meg semmi a szeretetet, az elfogadást, a megértést, a meghallgatást. Ha ezt hagyjuk meg legfontosabbnak, akkor találják meg az egyéb értékek is a helyüket.