Papszentelés: Odaadás, szolgálat szívvel-lélekkel

Június 20-án szombaton 10 órakor a szegedi Székesegyházban Kiss-Rigó László megyéspüspök papszentelést tartott, melyen öt új atyát indított szolgálatukra. Köztük volt Biacsi József, tápéi származású diakónus is, akinek beiktatásával Tápé most 139 év után ad papot az egyházmegyének, ráadásul a Szeged-csanádi Egyházmegyének most először, hiszen korábban Tápé a Váci Egyházmegyéhez tartozott.

- Csaknem 140 év után ad a tápéi egyházközség papot az ön személyében az egyházmegyének. Hogyan jellemezné a közösséget?

- A tápéi egyházközség egy tiszta katolikus közösség, a hívek sokat imádkoztak mindig a papi hivatásokért. Sokan elindultak onnan, de nem jutottak el odáig, hogy pappá szenteljék őket. Én 2002. június 20. óta szolgálok diakónusként - tehát hetedik éves jubileumom is egyben a szentelés.

- Hogyan emlékszik vissza az elhívására?

- 25 éves koromban háromszor egymás után álmomban szembesültem azzal a tudattal, hogy édesanyám felajánlott a Jóistennek. Ez elgondolkodtatott, de dönteni nekem kellett. Kértem a Jóistent, hogy adjon egy világos jelet. Akkor Felsővároson egy bérmálás alkalmával megéreztette velem a Jóisten, hogy valóban hív engem az Ő szolgálatára - ezt nehéz szavakba önteni... Ott született meg bennem a döntés. Akkor rögtön a mise után szóltam az ottani plébánosnak,

Galgóczi László

atyának, aki

Udvardy

püspök úrhoz irányított.

- Az áldozópapi pályáig azonban még hosszú út vezetett.

- Így van. 1984-ben Udvardy József püspök úr felvett a kispapjai közé. 1988-ig végeztem a teológiát, akkor jött a rendszerváltás. Minél nagyobb odaadással törekedtem mindig Isten felé, és szívvel-lélekkel a hívek szolgálatára. Az olyan földi dolgok, mint a rang és a pénz sohasem érdekeltek. Ezért is jelentkeztem a kapucinusok közé, 1989-ben megtörtént a beöltözés, majd rá egy évre az ünnepélyes fogadalomtétel. 1996-ban tértem vissza véglegesen a világi papok közé az egyházmegyébe. 1998-ban folytattam a teológiát, amit végül Veszprémben fejeztem be, ott szenteltek fel diakónussá. Közben azonban olyan egészségügyi problémával kellett szembenéznem, amely miatt az áldozópapi felszentelésem egészen idáig elhúzódott. Ezt az időt plébániákon töltöttem, Veszprémben, Sümegen, Miklósin, Mórahalmon és Dorozsmán is szolgáltam, illetve az utóbbi két évben mindenhova mentem, ahova hívtak: szolgálok a börtönben, plébániákon, ha hívnak, megyek keresztelni, esketni, temetni. Igazán örömöm lelem a hivatásomban.

- Június 19-ével hirdette meg XVI. Benedek pápa a papság évét - amit Vianney Szent János halálának 150. évfordulójához kötnek -, melyet hivatalosan éppen a papszentelés miséjén jelentett be Kiss-Rigó László megyéspüspök. Ön szerint milyen üzenetet hordoz ez az esztendő?

- Vannak olyan országok, ahol olyan sokan vállalják a papi hivatást - ott ez az év bizonyára dicsőségére is válik a papságnak. De a keresztény Európában sajnálatos módon nagyon megfogyatkozott a papok száma, Magyarországon is egy-egy papnak sok plébániát kell ellátnia, több helyen ezért diakónusokat bíznak meg a plébánia vezetésével. A papság évével talán egy kicsit felfigyelnek erre a hívek és az ország, hogy többet kellene imádkozni azért, hogy a Jóisten tartsa meg a hivatásokat. Azt gondolom ugyanis, hogy az Isten ad elég hivatást, csak nem mindegy, hogy abban a talajban, amelybe az Isten Igéjének magja hullik, mennyire tud kifejlődni. Ha jó lenne a talaj, a közeg, akkor tulajdonképpen minden meghívott el tudna jutni a papszentelésig. Ha viszont nem kapja meg a kellő támogatást, imádságos hátteret, szóbeli, vagy éppen anyagi segítséget, akkor nyilván elkallódnak ezek a meghívottak. A papság éve egy figyelemfelkeltés, hogy több legyen a hivatás.