Vándorszínészek még ma is élnek, nem csak a filmvásznon, és a múltban léteztek. Papp Attilával, a Szegedi Miniszínház igazgatójával beszélgettünk a modern vándorszínész életről.
Hogyan került ön a színészet, a színház világába?
Mondhatnám, véletlenül, de már középiskolás éveimben is a Szegedi Tisza-parti Gimnázium színjátszó körében játszottam. Majd Zákányszéken tanítottam, és ott már én vezettem színjátszó kört. 1989-ben csatlakoztam az akkor Szegedi Miniszínpad néven ismert társulathoz.
Mi is pontosan a Szegedi Miniszínház, és mitől mini?
Színházunk utazó társulat, az országot, és a környező országokat is járjuk előadásainkkal. Fő profilunk a klasszikus, és az általunk írt gyermekdarabok, de repertoárunkban felnőtteknek szánt előadások is vannak. Hogy miért mini? Mondhatnám, hogy azért, mert 4-5 fő adja elő az előadásokat, de a valódi ok más. 1998-ban elhunyt a társulat korábbi vezetője, Teszáry Gábor, ekkor vettem át a színház vezetését. Úgy akartam nevet változtatni, hogy megőrizzük a korábbit is, így lettünk Szegedi Miniszínház.
Az, hogy apró falvakba élő gyermekeknek is nyújtanak színházi élményt, akiknek ilyesmit egyébként nem sűrűn lenne alkalmuk szerezni, direkt társadalmi felelősségvállalás?
Aki utazó színházat csinál, tudja mire vállalkozik. Szeretjük amit csinálunk, és igen tudjuk, nagy a felelősség, a jövő színház látogatóit neveljük ki, ha jól csináljuk a dolgunkat, és itt a lényeg!
Jól kell csinálni, mert akkor a gyerekek szeretnek majd színházba járni, és felnőttként is igénylik majd a színház nyújtotta élményeket.
Hogyan válogatja meg a színészeit?
A tehetség alapján! Bár az utóbbi években a legtöbb kolléga színitanodában végzett, ez nem feltétel. A tehetséges fiatalokkal jól lehet dolgozni, és a szakmai tudásukat folyamatosan fejleszthetik nálunk.
Hogyan kell elképzelnünk a vándorszínészi életet? Olyan ez, mint a filmeken, bohém élet, amit csak az utakon és a színpadon élnek?
Nos, felpakolni az autóra 300 km-t utazni, felépíteni a díszleteket, egy órás előadás után lebontani, pakolni és haza 300 km-t ismét vezetni, nem éppen leányálom. Közhely lehet, de a taps, a gyerekek öröme, nekünk sokat jelent. Talán könnyebb lenne csak Szegeden játszani, de az biztos, hogy ennyi közös élmény nem érne bennünket.
A társulat olyan, mint egy család, együtt jóban és rosszban.
Megosztana velünk egy olyan történetet, ami kulisszatitoknak számát? Mi volt mondjuk a legviccesebb, ami a színpadon önnel történt?
A legviccesebb?! Leg nincsen, de már regényt írhatnék a vicces és megható helyzetekről. Egy alkalommal a színpadon álltam, mint indián törzsfőnök és a „Mesélő szikla” öblös és visszhangos monológban adta számomra tanácsait. Kétszáz gyerek néma csendben figyelt. Mikor befejeződött a monológ, egy cérnavékony kislány hang szólalt meg a nézőtéren. - Ez a jó Isten! Csak álltam ott, a rekeszizmaim pedig erősen feszültek. A pedagógusok hangosan felnevettek. Hátul a színfalak mögött a kollégák szintén! Néha egy varázslat kicsit félre csúszik… a kislány reakciója mindenesetre természetes volt. Ez az, amire bennünket megtanít a munkánk.
A gyerekek őszinték, nyíltak és befogadóak. A mi feladatunk, hogy ezzel éljünk, és ne visszaéljünk.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.