Kitti vagyok, mesterségem címere: vándorfodrász

Fodrászból rengeteg van, de olyan, mint Lévai Kitti, csak egy: a szegedi rockerlány tavaly februárban döntött úgy, hogy saját vállalkozásba kezd, és vándorfodrászként házról-házra járva varázsol szebbnél-szebb frizurákat házigazdái legnagyobb örömére.

A szegedi vándorfodrász korábban ugyan több szalonban is megfordult, ám ma már semmi pénzért nem menne vissza egyikbe sem: mint mondta, élvezi a munkájával együtt járó utazás és szabadság ízét. Korábbi vendégei ma már házigazdák, akik saját otthonaikban vendégként fogadják a fiatal fodrászlányt.

– Azért döntöttem úgy, hogy saját vállalkozásba fogok, mert eléggé extrém a külsőm, s a személyiségem is igen harsány, így nem túl sok szalon profiljába illek bele. Magamon változtatni márpedig nem akartam! A vándorfodrászat ötlete pedig onnan jött, hogy a korábbi munkahelyeimen láttam, mennyire problémás az embereknek hosszú órákat eltölteni egy fodrászat miatt. Legyen szó akár egy anyukáról, aki a gyermeke felügyeletét nem tudja megoldani arra az időre, amíg a szalonban ül, vagy gondoljunk csak az idősebb korosztályra, akiknek esetleg az egészségi állapota nem engedi meg az otthonukból való kimozdulást. Meg hát persze ott vannak azok is, akiknek a munkaidő beosztásuk olyan, hogy nem férnek bele a szalon nyitvatartási idejébe – magyarázta Kitti. Arra a kérdésre, hogy a talán kissé túlságosan is extrém, rocker külseje miatt érik-e rosszalló pillantások, így felelt: „nem, ami azt illeti, inkább a hétköznapi életben néznek rám furcsa szemmel. Amikor ismeretlenként először megjelenek valakinek a lakásában, akkor inkább érdeklődve fordulnak felém, mintsem elutasítóan. Általában kérdezgetik, hogy mivel festem a hajam, s azt is, hogy nem fáj-e a szám a benne lévő két piercing miatt. Erre a kérdésre mindig csak azt mondom, hogy nem fáj jobban, mint amennyire egy fül fájhat a benne lévő fülbevaló miatt. Aztán megmutatom a nyelvpiercingemet is – na, ezen sokan megrökönyödnek, de utána mindig együtt nevetünk.” Minden szakmában előfordulnak vicces és megható pillanatok egyaránt. Amikor efelől érdeklődtem, Kitti elárulta: ”a legviccesebb és legcikibb esetem eddig az volt, amikor a hajszárítóm bemondta az unalmast, majd sűrű fehér füst kíséretében kellett megkérnem az ügyfelemet, hogy az ő hajszárítójával folytathassam a munkám. A legkedvesebb emlékem pedig egy autista kisfiúhoz kötődik, aki, bárhogyan is próbáltuk az édesanyjával, csak nem akart kötélnek állni; egyre csak üvöltött és rázta magát. Végül hál’ Istennek lehasalt a padlóra és elkezdett játszani a kisautóival – én pedig mellette fekve vágtam a haját, majd amikor indultam haza, még a nyakamba ugrott és adott nekem egy hatalmas puszit.” Kíváncsi voltam arra is, hogy a szegedi lány miért döntött a fodrászat, mint hivatás mellett. – Azért vonzott ez a szakma mindig is, mert nagyon szeretek emberek között lenni. Imádok beszélgetni és más embereket meghallgatni is. Így kézenfekvőnek tűnt, hogy fodrász vagy pszichológus leszek. Nem bántam meg, nagyon szeretem ezt csinálni. Tudod, nekem mindig azt mondták, hogy az embernek a hobbija legyen a munkája, s akkor tulajdonképpen soha egyetlen egy napot sem kell dolgozni – válaszolta nevetve.

Hogy mi motiválja, arra nemes egyszerűséggel csak úgy felelt: az, hogy minden alkalommal láthatja a boldog és elégedett embereket, amikor végez a hajvágással. – Sokszor megyek olyan idősekhez, akik már hosszú évek óta vagy maguknak vágják a hajukat, vagy valamelyik családtagjuk próbálkozik több-kevesebb sikerrel. Szóval, amikor végzek velük, szép formára levágom a hajukat, utána pedig beszárítom, ők pedig csodálkozva belenéznek a tükörbe, s többé már nem az a beteg ember néz vissza rájuk, akivel eddig minden nap találkoztak. Engem ez tesz boldoggá. Lass Zoltán