Balázs Péter: Restnek lenni nem szabad, tenni kell a jövőért!

– A Tisza Szállóban tartott estjén sok szó esett a nemzeti identitásról. Nagy a baj ezen a téren, mit tapasztal?

– Mindig azon múlik, hogy mekkora a baj, hogy az ember mekkora ügyet csinál belőle. Hadd mondjak egy színházi példát. Egyszer részt vettem egy III. Richárd előadásban. A csata közepén hangzik el az az ismert mondat, hogy „országomat egy lóért”. A rendező nem tudta megoldani a csataképet, odahívta az embereit és kérdezte, hogy hiányzik-e a csata ide. Az válaszolták neki, hogy nem hiányzik a csatajelenet, így ki is maradt a darabból, ám az előbb említett híres mondat természetesen elhangzott. Milyen szerencséje van a rendezőnek, hogy nem

Bem Józsefet

kérdezte meg vagy

Kutuzovot

, azoknak a hadvezéreknek hiányozna a csata. Azért ezt a példát mondom, mert akinek fontos az anyanyelv, akinek fontos a magyarsága, az unokái, a jövendője, az persze, hogy harangot kongat.

– Hol kellene elkezdeni ezt a munkát?

– Vallom, hogy a nevelésnél, az iskolánál kell kezdeni. Igenis minden nemzet büszke arra, hogy honnan jött, és mit ért el az évszázadok alatt. Egy olyan nemzetnek vagyunk a tagjai, amely igazán nem szégyenkezhet, az államiságunk feljogosít arra bennünket, hogy büszkék legyünk a múltunkra. Méghozzá mindenestül, a hibáinkkal, hatalmas királyainkkal, sőt árulóinkkal együtt. Magyar nyelven beszélünk egy szláv tengerben, mely fennmaradt és páratlanul gyönyörű. Olyan költőink vannak, mint

Arany János, Petőfi Sándor

vagy

Radnóti

, ők ezen a nyelven írtak, és ez büszkeséggel kell hogy eltöltsön mindenkit. De egy fiatal akkor lesz csak büszke, ha ezt a magyarságtudatot nevelik benne, mert ha az ellenkezőjét hallja, akkor azt hiszi, hogy az a helyes.

– A szolnoki színház igazgatójaként vannak-e önnek eszközei e cél eléréséhez?

– Amikor a Szigligeti Színház élére kerültem, akkor meghívtam ebédelni az összes középiskola igazgatóját. Kellőképpen meg voltak lepődve, hisz nem szokás, hogy egy színház vezetője meghívja őket, így el is jöttek. Megkértem őket arra, hogy közösen gondolkozzunk el azon, mit tudnánk tenni a fiatalság érdekében. Lett is eredménye munkánknak, idén januárban 15 középiskola 275 diákja bemutatta Madách Ember tragédiáját a Szigligetiben úgy, hogy minden színt másik iskola játszott. Akkora sikere volt, hogy meg kellett ismételni, sőt a videofelvételt is többen elkérték. Azok, akik nem játszottak benne, azok is akarva-akaratlanul belekerültek, hiszen délutánonként próbáltak, és társaik szereplését is megtekintették. Az ilyen dolgok mindenképp közelebb viszik a fiatalságot saját gyökereihez. – Ön nyíltan politizál, Szegedre is Bohács Zsolt fideszes jelölt meghívására érkezett. Miért tartja fontosnak, hogy megszólaljon, és választásra buzdítsa hallgatóságát? – A restséget tartom a legnagyobb bűnnek, amikor az ember nem képes kikelni az amúgy nem is jó karosszékéből. Nem csináltatja meg egy kárpitossal, hogy az új legyen, hanem hagyja, mert jó az a régi, melyben apám és talán nagyapám is benne ült. Ez a példa is sántít picikét természetesen, de én nem fogadom el, ha az emberek nem akarnak tenni a saját sorsukért, mert valakik elhitették velük, vagy a közelmúlt történelme azt sugallta, hogy fölösleges. Igenis egyszer venni kell a fáradságot ahhoz, hogy megpróbáljuk, hátha nem így van. A szolnoki színháznál is nagy változást értünk el. – Politikai nyomás is volt a kinevezése kapcsán, mellyel kapcsolatban nem rejti véka alá véleményét. Ahogy akkor Szolnokon, most az országban is kitartásra van szükség? – Eklatáns példa az én igazgatóvá választásom története. Ha én beletörődöm abba, hogy minden színház úgy megy, ahogy, és ugyan minek csináljak bármit, hiszen ilyen a rendszer, akkor nem történt volna semmi. Ám a változtatások meghozták gyümölcsüket. Igenis lehet újat teremteni, és igenis nem kell 25 évig várni arra, hogy új világ jöjjön. Amivel mi kezdtünk Szolnokon, az egyszerű takarítás a szó szoros értelmében, már önmagában hatalmas lépés, ahogy a szabad levegő eltölti az ember tüdejét. Ezek nagy szavaknak tűnnek, idealistának, de nem olyan hosszú az életünk, hogy azt szomorú beletörődéssel éljük végig. Ha már van egy olyan vezetőnk, közösségünk, széles bázisunk, amely újat akar, akkor miért ne álljunk helyt, és miért ne hozzuk ki magunkból a legjobbat! A színház világa olyan, mint egy molekula, ám kicsiben éppen olyan, mint az ország. Minden réteg megtalálható benne, és igenis lehet prosperáló színházat csinálni, nem igaz, hogy nem! Ez hajt engem is, hogy lám, milyen nagyszerű, milyen boldogságforrás lehet ez a nézőnek és a dolgozónak egyaránt. Ezt kell áttenni országos méretekbe, s ez szerintem egyáltalán nem nagy dolog. Restnek lenni nem szabad, és igenis tenni kell a jövőért. Tudom, hogy a fiatalság meg is fogja tenni, mert látják, hogy ez így nem mehet tovább!