Pécsi Ildikó: „Az én drága kicsi közönségem az első”

– Egy ideje nem láthattuk a művésznőt a színpadon.

– Az öt évvel ezelőtti balesetem óta ezeket az önálló műsorokat merem bátrabban vállalni. Viszont sokat rendezek azóta.

– Ez a tevékenysége eddig kevésbé tűnt hangsúlyosnak?

– Már nagyon régóta rendezek, csak ez a

Pécsi Ildikó

, aki vagyok, mindent elfed. Játszottam kicsi szerepeket is, meg két vagy három főszerepet azóta, mióta rendezek. Éves szinten két-három darab volt, amit megcsináltam, de mindegyikbe picikében beleraktam magamat, mert nagyon jó játék belülről nézni a többieket. Sokszor évekig nem tudatosult a közvéleményben, hogy egy-egy darabot én rendeztem, vagy írtam, vagy épp átírtam, illetve verseket írtam hozzá. Most viszont már lassan átmegy a köztudatba is.

– „Bizalom” – miért ezt a címet viseli a mai este?

–

Garai Gábor

csodálatos költeményének címét kapta a fellépés. Ezeken mindig van pár vers, amelyekkel kipuhatalom, hogy mire fogékony a hallgatóság, és afelé irányítom magunkat, velük együtt. Hiszen a bizalom elég tág fogalom, belefér egy nagymamatörténet Palotai Boris tollából, vagy egy sanzon, egy szerelmes történet is. Ha sok gyerek van, akkor is más a felállás. Négy-ötezer önálló estet adtam közel ötven év alatt, így nagy repertoár áll rendelkezésemre. Három zongoraművész kollégával dolgozom, ide

Szűts Istvánnal

érkeztem.

– Hogyan kezdett el önálló esteket adni?

– Amikor hozzámentem a férjemhez (

Szűcs Lajos

, olimpiai bajnok labdarúgóhoz – a szerk.), ő a csúcsán volt, olimpiai bajnok, világválogatott, szerdán és szombaton játszottak meccseket, egyiket Magyarországon, másikat a világ valamely más részén. Persze ha komolyan gondoltuk a kapcsolatunkat, akkor muszáj volt találkoznunk, ha máshol nem, a repülőtéren, a kisdeddel találkoztunk a papával, ahol átszállt egyikről a másik gépre, elvette a tiszta ruhát és ment tovább. Tulajdonképpen ekkor kezdtem el ezeket az önálló esteket. Nagyon szeretem őket.

– Mindig adnak az embernek egy lökést, hiszen ha ketten jönnek el, ők is Pécsi Ildikót akarják látni, hallani, és ha tizenöten, húszan vagy kétszázan – mert vannak nagyobb létszámú fellépések is –, ők is. Minden hónapban két-három ilyen műsor összejön.

– Említette egyrészt a rendezői tevékenységét, másrészt pedig önálló estjeinek közönségorientáltságát. Manapság színházi – vagy inkább nézői – körökben nagy kérdés, hogy mennyire lehet tekintettel a rendező a közönségére.

– Én csak a közönségre vagyok tekintettel, hiszen azért lettem színész: azokért az emberekért, akik ott vannak, és együtt sírnak és nevetnek velem. Ahogy mondani szoktam: az én drága kicsi közönségem az első. Azt hiszem, a színház azért megölhetetlen, mert élő kapcsolatban van azokkal, akik ott vannak. Sokan többször is megnéznek egy színielőadást, egyszerűen azért, mert két bemutató sem egyforma – valójában az előadást az aznapi közönség rendezi meg.

– Ön ezek szerint nem érzi úgy, hogy a közönség ízléséhez való igazodás a művészeti érték rovására megy? Gyakori ellenérv az, hogy a közönség nem ért a színházhoz.

– Persze, azért jönnek el, mert nem értenek hozzá, és nem akarják hallani, amit mondok… Nem. Ha egy színész játszik, rákacsint a nézőre, aki nevet, tapsol, attól még senki sem lesz boldogtalanabb. A néző játéka a taps – ő azzal játszik, ő is megmutatja, hogy mit akar. Lehet, hogy ez nem modern felfogás, de hát akkor én ilyen régimódi vagyok, jövő májusban leszek hetvenéves, megengedhetem magamnak ezt a luxust.