A vidéki írólét előnyei és hátrányai

A közismert délszláv események miatt költözött 1991-ben a Vajdaságból Szegedre Hász Róbert író. Odahaza is jelentek meg munkái irodalmi lapokban, folyóiratokban, komolyabban viszont Magyarországon kezdett publikálni. 1995 óta a Tiszatáj egyik szerkesztője, és a folyóirat jelentette meg első (Digenész kertje), majd Végvár című második regényét is. Mindkét művére külföldön is felfigyeltek, a német és francia fordítás után megjelent a Végvár olasz változata, amelyért megkapta a Római Könyvtárak Irodalmi Díját.

- Az ünnepelt magyar írókkal együtt önt is meghívták az 1999-es Frankfurti Könyvvásárra, mégsem jutott ki. Hogyan is történt ez?

- Valóban, éppen a könyvvásárra készült el első regényem német fordítása, azonban nem volt útlevelem. A jugoszláv lejárt, a magyar állampolgárságot még nem kaptam meg. Hiábavalónak bizonyultak a közbenjárások, csak a könyvvásár befejezése után három héttel érkezett meg - így is viszonylag rövid idő alatt - az állampolgársággal együtt az útlevelem. Persze már késő volt. Figyelmeztettem is a német kiadómat erre az eshetőségre, de ő vállalta a kockázatot.

- Ön is a kortárs magyar írókat felkaroló és támogató német kiadó által került az ottani piacra, vagy külön utakon?

- Nem, ez a kérdés első részére vonatkozik. Létezik ugyanis egy Németországban székelő irodalmi ügynökség, melyet még a '70-es években Magyarországról eltávozott

Szász Károly

hazánkfia alapított. Ő juttatta el az első regényemet a német kiadóhoz, majd a franciákhoz is. Ekkor már volt útlevelem, úgyhogy a könyv franciaországi megjelenése után felolvasóestről felolvasóestre járva beutaztam a fél országot. Időközben megszűnt a német kiadóm, beolvadt egy másikba, a nála lévő magyar szerzőket (

Darvasit, Kertészt, Nádast

) pedig átvette a Suhrkamp. Mivel én nem tartoztam sehova, semmilyen brancsba, kiestem a pikszisből. Ezért volt az, hogy a Végvár 2002-ben jelent meg franciául - két kiadást is megért -, németül viszont egy új kiadónál csak 2006-ban. Tavaly tavasszal két regényem olaszul is napvilágot látott, valószínűleg a francia hatásnak köszönhetően.

Rényi Andrea

fordító - aki hazánkfiaként 30-40 éve él Olaszországban - ültette át olaszra. Napi kapcsolatban voltunk, sokszor értelmeztem neki a mondatokat, magyaráztam az összefüggéseket.

- Hogyan tudta meg, hogy Olaszországban irodalmi díjra jelölték?

- Júniusban érkezett a hír, hogy a Római Könyvtárak beválasztották könyvemet a hat legjobb külföldi regény közé. Ezenkívül másik kategóriában díjazták még a legjobb olasz prózaírót, a legjobb gyermek-, illetve esszékötet szerzőjét is. Októberben értesítettek, hogy a Végvár lett a legjobb a külföldi regények mezőnyében, egy lengyel és egy szlovén szerző alkotását előzte meg. Úgy érzem, tavaly egy kicsit a kelet-európaiakat preferálta a zsűri. A sors iróniája, hogy a regény még egy rangos irodalmi elismerést nyert, az Elsa Moranti-díjat. Ez egy baloldali alapítású kitüntetés, amit a mindenkori olasz kormány szokott támogatni. Mint köztudott, jelenleg a jobboldal van hatalmon Olaszországban. Összevesztek. A zsűri megszavazta a díjat Végvárnak, ezt közölték is velem, de a díjkiosztás elmaradt. Életemben először kaptam volna irodalmi díjat, és azt sem adták ide. Október végén szólt a kiadóm: „Az egész lefújva." Ez meglehetősen furcsa, a beavatottak szerint legalább harminc éve nem volt ilyenre példa.

- A könyvtári díjra visszatérve: azt tulajdonképpen az olvasók adják?

- Igen, ez az olvasók díja. Rómában huszonvalahány kis könyvtár létezik, és mindegyik rendelkezik 400-500 fős olvasótáborral. Az olvasókörök szavaznak, és minden körben ejtenek valakit. A végére csak a legesélyesebbek maradnak. Érdekesen alakult maga a díjátadás, amit valóságos showként a tévé is közvetített. Csak a külföldi kategória legjobbja (azaz én) tudta előre, hogy nyert, a többi pályázó ült a pódiumon és válaszolgatott a műsorvezető kérdéseire: mit jelent neki a díj? Mire költené a pénzt? Min dolgozik jelenleg? A konferanszié nagy látványosság közepette a végén bejelentette: most pedig részleteket olvas fel a díjazott művekből, így a szerzők megtudhatták, ki is nyert valójában. Aki ráismert a szövegére, az örült, a többieknek azonban igencsak lekonyult az orruk.

- A német piacon népszerűek a kortárs magyar írók, talán ott fordítják le Európában a legtöbb művet. Olaszországról nem sokat tudunk, csupán Márai és Esterházy sikeréről hallottunk. Ennyi lenne?

- Tucatnyi kortárs magyar szerző művét láttam lefordítva,

Vámosét, Grecsóét, Kertészét

, de ez mégis messze van a német piactól, amely szinte beszívja a magyar könyveket. A francián is csak elvétve vagyunk jelen. Valaki úgy méltatta a Végvár című regényemet, hogy latin nyelvre írott mű. Ez igaz is, mert mind a francia, mind az olasz olvasók körében kiváló fogadtatásban részesült, jobban felfigyeltek rá, mint Németországban.

- Ha jól tudom, idehaza még nem részesült semmilyen irodalmi díjban.

- Valóban, ez volt életem első irodalmi elismerése. Nálunk nemigen vannak irodalmi díjak, például a József Attila-díjat is már befutott szerzőknek adják.

- Milyen érzés vidéki írónak lenni?

- Vannak ennek előnyei és hátrányai is. Hátrány például, hogy nem vagy benne a vérkeringésben, nem látnak, nem tudnak rólad. Előny: azzal, hogy nem tartozol semmilyen klikkhez, nem támasztassz magaddal szemben olyan elvárásokat, amelyek nem is felelnek meg neked.

- Napi szerkesztői munkája mennyire segíti az alkotás folyamatát?

- Nem azt mondom, hogy segítségemre van, inkább melegen tart. Azzal, hogy naponta kéziratokat olvasok, nem hidegülök el az irodalomtól. Nálam az írás nem egy folyamatos dolog, én nem tudok minden nap írni. Kampányszerűen dolgozom. Utolsó, a több mint 500 oldalas történelmi regényem, A künde a Kortársnál jelent meg. Lefordították franciára, németre, az olaszok nem, azt mondják, túl vastag. Négy év telt el előző munkám és A künde között, nem igaz, hogy egyfolytában ezt írtam. Tulajdonképpen két és fél évig semmit, aztán szinte két hónap alatt megszületett a mű.