Az 1910-es év májusa, 29-e, vasárnap reggel. A Délmagyarország Korona utca kiadóhivatala előtt a lap címoldalát bámulja néhány korán kelő. Arcuk merev, olvasnak. A vezércikk fölött, a cím helyén csak egy név. Mikszáth. Fekete keretben…
Azon a tavaszon szinte egymást érték az író negyvenéves munkásságának ünnepségei. A csúcspont május 6-án nagy országos köszöntő. Aztán az ünnepelt indul Máramarosszigetre, leendő választóival találkozni. Végzetes út ez: megbetegszik. Hazatér. De hiába minden gyógyító praktika, 28-án életútja véget ér. A nekrológban olvasom: „Elköltözött s a gyászból, amely most betölti az országot, külön rész illeti Szegedet. Itt nőtt föl, itt fejlődött a magyar Tisza partián, ebben a nagy magyar városban, innen indult ragyogó útjára… Gyászoljuk a mi halottunkat: Szeged Mikszáthját.”
A nagy palóc, tudnivaló, nem volt a város „fia”. De mégis: itt talált önmagára. Pár éve írtam: „Ugorjunk is vissza az 1870-es évek végére! A szekér akkor még nehezen mozdul: Mikszáth stílusa túl egyéni, túl eredeti, elüt a kor bevett normáitól. Erőteljes humora, fanyar iróniája nem a megszokott. A népi kifejezésforma és a „magas” stíl bravúros vegyítése olykor egészen meghökkentő. Mindez elég ok, hogy aki úgy akarja, az ne is értse. Nem kapja meg a kellő figyelmet. S ekkor döntő lépésre szánja el magát. 1878-ban Szegedre költözik. Azonnal álláshoz jut, a Szegedi Napló közössége befogadja, barátokra lel, az új feladatok inspirálják. Az 1879 tavaszán a várost félholttá tevő árvíz kínálja az életszerű tragikumpéldát: a megrázó élményekből született művek meghozzák az első nagy írói sikert. … Amikor három év múltán Pestre visszatér, már neve van, s nem sok idő kell, hogy Jókai Mór után a legolvasottabb író legyen.”
Mit hagyott itt a szegedieknek? Az írói szépmintát az ilyen mondattöredékekben: „Március 11-én, kedden, mikor a kelő nap nyájasan bemosolygott az ablakokon…” Igen, ez az a nevezetes március 11-e volt, amikor a tiszai árvizek ősapja már készülődött, hogy a kövegtkező hajnalban meglátogassa a várost. Jött, s ha már itt volt, romba is döntötte. A pusztulást kevesen tudták volna érzékletesebben leírni, mint ahogy Mikszáth tette, a maga mindent láttató módján, mint a katasztrófa előjeleit keresve: „… Este egy jármas ökör bődítette el magát a Dugonics téren, mintegy kilenc óra felé pedig a városház előtt egy ló nyerített föl keservesen. – »Manci« veszedelmet érez – mondá a gazdája pokrócot terítve rá. S egy fél óra múlva rá kitört az iszonyatos vihar, mely megrezegtette a fenyegetett városban az ablaktáblákat, végigsüvített a Széchenyi tér fái közt, s hatalmasan megrázta azokat. Majd egy borzalmas hír szállott szárnyra, sebesebben a szélnél.”
A katasztrófakrónikás, aki a gyászról s a hősies helytállásról egyaránt megrendítően tudott üzenni, végül elbúcsúzott a várostól. Maradt az emléke, amit Szeged ápol azóta is, hogy 113 éve e napon Mikszáth Kálmán koporsóját tömeg kísérte a Tudományos Akadémiától a Kerepesi úti temetőbe, végső nyughelyére.
