Húsvét napján Názáreti Jézus nyughelye, a sírbarlang már üres. Csak a hátrahagyott halotti lepel jelzi, hogy volt ott valaki. A keresztények hite szerint a Fiú, aki megtért Atyjához.
A régi idők falusi népének évente megélt gyakorlata volt, hogy az e napra fordító éjjelen a legkitartóbbak egy közeli dombra vonultak. Ott tüzet gyújtottak, s várták a virradatot, hogy lássák, „hogyan kel föl az éjszaka sötét sírjából a nap”. A feltámadás misztériumának szimbolikus megélése volt ez.
A mélyen hívő ember számára a húsvéthoz vivő nagyhét egy lelki hullámvasútélmény; valóságos érzelmi vándorlás az elárultatás-elítéltetés-megfeszíttetés jelzőkövei mentén a reménytelenség-állomásig. A végén azonban váratlan, felszabadító hír érkezik. És az a halál életbe fordulásáról szól. A sírbarlangban maradt szemfedőn ott van két évezred reménységüzenete.
Szép régi szokás volt, hogy az emberek ezen a napon templomba menet az apostoli kor őskeresztényeinek szavaival köszöntötték egymást: Krisztus feltámadott! És a válasz: Valóban feltámadott! A keresztény világ által máig követett niceai hitvallás egy részletére, a szállóigévé lett mondatra utal a köszöntés: És harmadnapon feltámadott… Et resurrexit tertia die. Ugyanez áll a hét évtizede született rövid vers, egy megrendítő nyolcsoros végén. Ma már tudnivaló, a világirodalom legszebb hitvalló verseinek egyike ez.
Pilinszky János: Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
