Azon a 23 év előtti éjszakán a kis erdélyi folyó, a Lápos csöndesen csordogált, ment ismeretlenségből ismeretlenségbe: a közelében élőkön kívül nem sokan tudtak létezéséről. De akkor, 2000. január 31-én magának nevet szerzett.
Az ősi bányászfalu, Zazár ugyancsak föliratkozott az ismertségi térképre: bár évszázadok óta a mélyművelés adta a kenyeret az ott élőknek, de hírnevesek nemigen lettek – csak akkor, huszonhárom éve. Erről a hírnévről viszont lemondtak volna…
A január 31-ére hajló éjszaka nyugalmasan telik. Egy darabig legalábbis. De eljön a kritikus pillanat: a román-ausztrál aranybánya társaság zazári ülepítőművének fala nem bírja a terhelést. Átszakad. A ciánnal szennyezett víz huszonöt méteres nyíláson kezd ömleni, rettentő erővel tör utat magának, egyenest a Lápos felé.
Százezer köbméternyi méreg indul gyilkos útjára. Kis idő múlva a méreggel teli folyócska már a két Bozinta között halad, aztán Mezőaranyos fölött a Szamosba ömlik, immár a nagyobb erő bejárja Máramaros nyugati részét, kanyarog, végigfertőzi az élővilágot, csöndben, észrevétlenül teszi. A folyó elsuhan Szatmárnémeti mellett, és mindjárt Magyarországra ér, Isten hozott, méreg! Innét szinte egyenes az útja. De addig is van mit fertőzni! Végre Vásárosnamény közelébe ér, s ott, az ugornyai strand alatt belesimul a Tiszába. Még nagyobb víztömeg – még nagyobb katasztrófa. Negyven kilométer hosszú cianid-méregfolt utazott a vízzel két héten át…
A meddőhányókból ciánnal történő nemesfémkioldás elavult és veszélyes technikáját a fejlett országok ekkor már rég nem alkalmazzák. A romániai vállalatnak kárelhárítási terve egyáltalán nem volt, így a szennyezés megakadályozását vagy enyhítését meg sem kísérelték. A mérgező anyag hosszan beterítette az élővizet. Halálos csapás érte a Szamos és a Tisza élővilágát. A felső szakaszon a halállomány háromnegyede semmisült meg, az alsó szakaszon pedig száz százalékos volt a pusztulás. Több mint 1200 tonna hal ment az enyészetbe. Az anyagi kár – miután a vétkes vállalat tönkrement – rajtunk maradt. Meg a lelki trauma nehezen múló élménye. A folyó mentén élő tizenötezer család szenvedte meg a katasztrófát.
A Tisza erejét, öntisztító képességét mutatja, és persze az emberi munkának, szakértelemnek is köszönhető, hogy végül a becsült regenerációs idő fele alatt, a 2010-es években visszaállt az ökológiai egyensúly.
