Határnyitás: harminchárom éve történt meg az addig elképzelhetetlen

1989. szeptember 11-e volt: a Magyarországon jósorsára váró 48 ezer keletnémet menekültre akkor különleges nap virradt. Akik előző éjszaka még a Német Szövetségi Köztársaság konzulátusa minden négyzetméterét szükségalvóhelyként használták, s akiknek nem jutott hely, odakint, a Nógrádi utca járdáján aludtak, vagy a tízezrek, akik a zugligeti templomkertben és más rögtönzött sátortáborokban régóta várakoztak, 10-e éjszakáján már a nyugati végek felé közeledtek. A félelmetes hírű határ felé.

Egy kódjel a szocialista idők katonai géhás lajstromából: Sz-100. A szám előtti Sz – da, persze, hogy szovjetet jelent. A típusszám a különleges határkerítést jelzi. Köznapi nevén ez volt a vasfüggöny. Két világ közt kettőszáznegyvenhat kilométernyi halálvonal. E kerítés elődje az 1949-ben készült barbár csapda volt: kétsoros szögesdrótrendszer, középen egy rettenetes aknasáv. Sokakat elrettentett a kísérlettől. Nem mindenkit, persze. Hogy hány ember halálát okozta, a pontos szám nem ismert. Ezt a gyilkolósort váltotta föl 1965-ben a „modern” rozsdamentes acél szerkezet. Enyhe áramtöltése a jeladást szolgálta, riasztására rögtön megindultak a fegyveresek, s ha kellett, azonnal lőttek.

A vasfüggöny sorsa 1989-ben eldőlt. A szüntelen emberiességi bírálatok alatt állt határzár kérdését az élet oldotta meg: a gorbacsovi glasznoszty, az enyhülés mondott fölötte ítéletet. Amaz év februárjában határozat született a lebontásáról. A határőrség persze a helyén maradt, az ország nem vált nyitottá. Ahhoz az első lépést egy bátor magyar kezdeményezés jelentette. Augusztusban a debreceni MDF-esek ötlete nyomán az ellenzéki pártok szimbolikus akciót, Páneurópai Piknik néven osztrák-magyar határtalálkozót szerveztek. És megtörtént a szinte elképzelhetetlen: a párthatalom hallgatólagos beleegyezése mellett Sopronpusztán egy napra szabad lett a határ, s az odacsődült NDK-s menekültek tömegesen átzúdultak Ausztriába. A határőrök szabad utat engedtek mindenkinek, még szerencsés utat is kívántak.

Aztán húsz nap múlva, a szeptember 11-ére fordító éjszakán véglegesen felszabadult a nyugati határvonal: az éjféli 12 óraütésre megtörtént a határáttörés. Persze nem volt már mit áttörni, de ahogy a roppant tömeg egyszerre megindult, az valami hasonlatos volt. A korkrónika ezt kivételes, szép pillanatként rögzíti.

Azon az éjszakán ott, ahol nem oly rég az elátkozott vasfüggöny volt, éjfélkor sírva, könnyek közt kezdődött az örömünnep.