Városkép, 1930-as évek, Szeged: bazár a Széchenyi téren

Elegáns pár a főtéren a legendás Stühmer felé tart. Mögöttük a tér szürkébb része a paprikásasszonyok kis árudáival, meg a Zsótér-ház előtti széles placc valóságos kirakodóvásárával. Zsibvásár a fényes belvárosban? Igen, akkoriban igény volt közel vinni a kínálatot a fizetőképes kereslethez. De a korábbi időkben a kereskedés szokásos helye kívülebb volt.

Ez még nem a kukucskapiac

Mikszáth Kálmán írja szegedi idejében, 1880-ban: „A régi kor épületei közűl ma már csak a Mátyás által épített templom áll az Alsó-városon. E körűl volt a piacz. Ott ülnek a szegedi kofák kopogós sarkú czipőikben, tarka hosszú rokolyáikban; ponyva fedelű sátraik alatt, elejtett darvakkal és vadludakkal tele halmozott talyigák állanak gyümölcsös garabolyaik mellett.” Aztán eltelik pár évtized, és azok a ponyvasátrak máris a Zsótér-ház oldalában állnak, alattuk sok hasznos holmi a kalucsnitól a csizmahúzóig, bárányszőrmétől a csatos övig, kiskabáttól a nyúlszőrkalapig. Elég olcsó minden, de ez nem ám a szegénypiac, az még egylépés lefelé.

Fakult viganó: szomorúságüzenet

Szegény emberek vagyonmentő vására – írja Móra Ferenc a „szögénypiacról”, amit „kukucskapiacnak” is mond a mórai szótár. „Mindenki kihordja oda azt, amit el akar adni, ha ugyan akad rá vevő. Van ezen a kukucska piacon minden, használatból kiment petróleum lámpa, menyasszonyi koszorú, színehagyott viganó, rézmozsár, haldokló Petőfit ábrázoló kép, amint vérével rajzol betűket a segesvári mezőre, fületlen porcellán és kicsorbult színes pohár, amiért pénzeket szoktak adni az úrfélék és vitrinben gyűjtik egybe őket.” A színehagyott selyem felsőruha különös sorsjelkép. Hasonlóan, ahogy Arany János verse mondja Szőke Panniról: „Apja földje és tinója Mind fölment már viganóra.” És amiképp egyre sokasodnak a „szép úrfiak”, úgy fakulnak a finom selyemruhák, a viganók, s fakul maga Panni is. Ezt a metaforát rejti Móra szegénypiac-leírása.

„Forrásszerű vízfeltörés” elnapolva

Csak kicsivel kell odébb menni, s a hajdani polgár látja: tejeskofák nagy zajjal kannáikat mossák az artézi kútnál. Írás a Délmagyarország 1936. november 4-i számában: „Hosszu esztendők óta ontja már a közel hetven fokos melegvizet az az ártézi kut, amely a gőzfürdőt látja el elsőrendű fürdővízzel. Az ezer méter mélységű kut vizének jelentékeny része minden haszon nélkül folyik el. Csak a tejeskofák látják a hasznát, akik reggelenkint százával öblögetik a kifolyó csapok alatt a kiürült tejeskannáikat.” Fordulatot ígér viszont egy új analízis, kiderült: „A mélykút vize elsőrendű gyógyvíz, s a földmivelésügyi minisztérium szabályszerűen gyógyvízzé nyilvánította. Most azután mégis sor kerül ennek a természeti kincsnek a kihasználására.” Nosza, terv születik, kissé meghökkentő: ivómedence üvegfalú helyiségbe zárva, és a piros fénnyel megvilágított víz „a közönség szeme láttára tör majd forrásszerüen elő a földből.” Nos, ez, szerencsére, csak terv maradt. Az Anna-kút gyógyvize piros fény és más giccses látványelemek nélkül is igazi híresség.

Fotók: Ebner-gyűjtemény, Fortepan