A Strossmayer utcai magasvasút és más bizarr történetek

Cikkünk frissítése óta eltelt 3 hónap, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

A historikus tablók margóján ott szerénykednek a krónikákból  kiszorult apróságok. Ilyen a most példaként fölmutatott három miniatűr: a hétköznapok lábjegyzetei. Apróbetűsök a történelem lapjairól. Idővel ezek a közös emlékezet színfoltjai lesznek, olykor a groteszk mintáivá válnak.

Jó régen volt, még akkortájt, amikor a szegediek gyakran vettek irányt Palics, Szabadka, Újvidék felé. Bevásárlás, élményszerzés stb. Egyszer, Péterváradra készülve, délvidéki atyámfia intett: a Strossmayer utcát ki ne hagyd! A legfontosabb persze a híres váradi erőd volt, a többi a ráadás, mint a következő történet is.

Svetozar úr rémálma

Azon a hajnalon is szörnyű hangokra ébred a Strossmayer utca öreg lakója. Éktelen zakatolás riasztja. Vonat érkezik emeletnyi magasságban, az ablaka előtt. Svetozar úr csak nyugalomra vágyott, ám akkor, a negyvenes években számára rémálom volt a pihenés. De hogy kerültek a magasra rakott sínek a szebb napokat látott utcába? 1941 áprilisában a Duna szerémségi oldalán álló kisvárost és Újvidéket összekötő vashidat a védelem parancsnoka az ellenség közeledtekor aláaknáztatja. Hatalmas robbanás, a híd a Dunába omlik. Idővel ideiglenes uszályhidat építenek. A vonatok az újvidéki állomástól indulva a hídon át a szűk péterváradi utcák felé haladnak. Kaptató is kellett a Strossmayer utcába, így lett a „magasvasút”. Ma már persze csak a legendája él.

A rabok szabadok: nem jutott őr

Ez egy tragikus történet, de van komikuma is. 1948: a kommunista hatalom az egyházi iskolákat államosítja. Aztán a szerzetesrendek szétverése következik. 1950-ben a rendtagokat internálják, a szegedi piaristák elsőként kerülnek sorra. Vácra szállítják őket, a püspöki palota az alkalmi fogház, rabok lettek benne, ha nem is a legszigorúbban őrzöttek. Helybéli és nagykanizsai rendtársaikkal osztoznak a szalmazsákokon. Faliújságot készítenek, énekkart szerveznek, angoltanfolyamot indítanak. Egyházi ünnepeiket megülik. A hívek látják el őket élelemmel. Ősz lesz, mire az internálást felfüggesztik, őket szélnek eresztik. Amúgy addig is úgyszólván szabadok voltak: ha akarták, ki-be járhattak. Rendőrhiány volt, rájuk őr már nem jutott…  

Bajt hozó szenvedély

Mit tehet az ember, ha éjszaka tör rá az ellenállhatatlan vágy, hogy orgonán muzsikáljon? Keres egy templomot. De hát éjjel valamennyi istenháza zárva van! A képtelen történet 1954-ben esett meg, Szegeden. A muzsikus lélek egy katonatiszt volt: Polyák György hadnagy. Azon az éjszakán a laktanyában borozgatott egy honvéddel, majd nekiindultak a városnak. A rókusi templomot vették célba. Próbálkoztak, de az ajtó ellenállt, erővel sem sikerült bejutniuk. A hadnagy dühbe gurult, a templomot ékítő szobor karját letörte, de ez sem nyugtatta meg. Mentek tovább, a Kálvária térre. A korabeli tudósítás szerint – micsoda véletlen! – az épp „velük levő” létrát a keresztút-stációkhoz állították, hogy felmásszanak azokra. De sorban ledőltek. Tizenkét stáció megszenvedte a kalandot. Az eset nagy felháborodást keltett, külföldi rádiók is hírt adtak róla. A tanács költségén a jelképeket helyreállították. Hogy a vétkesek milyen büntetést kaptak, nem tudni. Valószínű, hogy nem úszták meg két Miatyánkkal.

Fotó: Kurutz Márton Fortepan

Előző sztori

Szijjártó: 1 millió euróval segítjük a humanitárius katasztrófa enyhítését

Következő sztori

A nagybőgő végzete és más bizarr szokások farsangbúcsúztatón