Legtöbbük sorsa ismeretlen…

Szegezsa, Darnica, Vorkuta. Vesztőhelyek. Más nevükön: kényszermunkatáborok. A hírhedett szovjet gulágok. Egykori lakóikra elékezünk ma.

Áldozatok, végtelen sorban. Széles János. Szegeden született 1926-ban. Neve Szegezsa tábor fogolynévsorában szerepel. „További sorsa ismeretlen.” Rácz Flórián. Hódmezővásárhely, 1911. Szegezsa tábor. További sorsa ismeretlen. Erdei Antal. 1912, Makó. Szegezsa tábor, sorsa ismeretlen. Bálint-Bata Géza. 1918, Szeged-Röszke. Sorsa ugyanaz…

Az egykor volt szegediek áldozatsora Ábrahám Ádámtól Zombori Józsefig tart. A csongrádiaké Ambrus Mihálytól Zeke Antalig. A szentesieké Almási Istvántól Zsinóros Szabó Sándorig. Sosem érünk a végére, minden település elvesztett valakit a ruszki büntetőtáborok egyikében. A legtöbb kényszermunkás katona volt. A nemzetközi jogot megcsúfolva a hadifoglyokat is munkatáborokba hurcolták. Meg számtalan civilt. Nőket is, akiket akár az utcán összefogdosva, málenkij robotra, „kis” munkára a Szovjetunióba deportáltak.

1944 decemberében megszületett a hadparancs a magyarországi németek közmunkára „mozgósításáról”. Persze korántsem csak németek szerepeltek a tervben: mindenki, aki munkaképes volt: magyar politikai elítéltek, és akit csak be tudtak fogni. Előírták, hogy tizenöt napi élelemmel, és mennyi lábbelivel, ruhaneművel, takaróval kell jelentkezniük. Hogy a közmunka a szovjet kényszermunkatáborokban, a gulágokon lesz, arról egyetlen szót se ejtettek.

A munkaerő-szükséglet nagyobb részét a hadifoglyokkal kívánták megoldani, de hiba csúszott a számításba. A Budapest ostromát vezénylő Malinovszkij marsall 138 ezer hadifogollyal kalkulált – miközben a magyar és német védők összesen nem voltak nyolcvanezren, közülük miden második meghalt, s csak a megmaradtak eshettek fogságba. A rosszul számoló marsall nem jött zavarba: elrendelte, hogy bármi áron pótolni kell a hiányt. És megkezdődött az embervadászat. Utcai járókelőket, vagy a gyárakban épp dolgozók sokaságát fogdosták össze. Nem kímélték a kórházban lévőket s a templomban imádkozókat se. Ha valakinek sikerült megszöknie a transzportból, a ruszki katonák az első szembejövőt elkapták, belökték a sorba, vitték. A fővárosból százezer civilt hurcoltak el. Az országban mindenütt zajlott a polgárok összefogdosása: férfiakat, nőket, még gyerekembereket is vittek. Elképesztő példa: egy életerős, ám csak kilencéves fiú is erre a sorsra jutott!

Hogy összesen mennyien voltak, nem tudni. A szovjetek 1949-es jelentése 534 ezer magyar fogolyról szól, harmaduk civil. De ez a szám nem , akik a hosszú úton, a vagonokban meghaltak, vagy az átmeneti gyűjtőtáborokban összezsúfolva a járványok áldozatai lettek. Akik végül megérkeztek a távoli lágerekbe, azokra is szörnyű sors várt. Rettenetes körülmények közt éltek ott, tífusz, fagy, éhhalál tizedelte őket, vagy baleset a bányák egyikében. És sokukat egyszerűen kivégezték. Szakértők szerint a teljes fogolyszám 900 ezer is lehetett. Harmaduk sosem térhetet haza.

A szabadulók első csoportja ma 68 éve, 1953. november 25-én érkezett meg Magyarországra. Ezt a napot 2012-ben az Országgyűlés a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította. Ma rájuk emlékezünk.

Várkonyi Balázs

Előző sztori

Idegrendszeri betegségeket vizsgáló, jelentős kutatás zárult Szegeden

Következő sztori

Megdöbbentően magas a Tisza mikroműanyag-szennyezettsége