A bugyivadászattól a Gorenje-invázióig: a „kishatár” dicsérete

Ötvenöt éve, 1966. június 17-én a két várostestvér, Szeged és Szabadka hivatalosan testvérváros lett. A pesti pártbürokrácia erre áment mondott, ez kellett, olyan időket éltünk. Amúgy semmi sem változott – a jó viszony régen is megvolt.

Mégis, hiába volt ősidők óta a kulturális értékkapocs, ha a háború meg utána a láncoskutya-korszak mindent lerombolt. Ahol korábban művészek, színtársulatok, oktatók egymásnak adták a kilincset, s ahol a gazdasági kölcsönösség kicsiben ugyan, de példaszerű volt, ott eljött az idő, amikor még a rokonok se találkozhattak. Ez aztán némileg változott 1964-ben: intézményesült a kishatárforgalom. A román állam nem engedte a könnyített határnyitást – a jugoszlávok viszont igen. Ez, valamint a két évvel később kapott testvérvárosi státusz még inkább segítette a kapcsolatok újraépítését.

Ciciban, dobar dan!

Közben azért a magyar belügy aggódott, a szimatuk szerint az idegenforgalom fellendülése, a nyugati turisták előőrsének megjelenése a hazai ellenzéket bátoríthatja. A szegedieket azonban akkor épp más érdekelte: az, hogy végre szívhatnak egy keveset a szabadabb levegőből. És hiánycikkeket hozhatnak be. Emlékkép: Ciciban, dobar dan! Holnap megyünk Jugóba, ciciban, dobar dan – kántálta a szomszéd kislány, és ugrálva elviharzott a Főfasoron a sarki bolt felé. Aztán jövet mutatta a szerzeményt, csoki, de nem a rizses – mondta lehangoltan. Na, majd holnap! – és elviharzott. A dobar dant értettem, szimplán jónapot, de mi a csuda az a ciciban? A földszinten lakó fiú segített: mesefilm a kis pisiseknek, „én olyat nem nézek”. Ja, hát a tévé! Sokan csüngtek a jugó adásokon, még a reklámokon is. Aztán amikor már utazhattak, vettek mindent. Aki kapta, marta.

A burek vonzereje

A Nagyáruház  polcai tömve voltak asszonyvonzó dolgokkal: Fa-szappan, ritka parfüm, elegáns ruha, finom női fehérnemű, szexi bugyi, na, azért döglöttek a férfiak. Hát még a nők!  És ami a legértékesebb volt számukra: az, hogy a szomszédasszonynak mije nincs. Például jersey kosztümje. Egyszer itthon, a Mars tér sarkán figyelek fel arra, ötvenes fickó agitál idősebb hölgyet. – A bóvli az bóvli, nagyságos asszonyom, de ez igazi csörszé! – Micsoda? Ja, hogy dzsörzé. Na de kérem, azén stílusom… Sokan házaltak ilyesmivel, mert nem tudott mindenki utazni. És a yersey akkor jött divatba nálunk. Meg a márkás farmer s a francia konyak. Ja, meg a rocklemezek! Mindig lelkesen mentem, látszólag – avat be egykori titkába ismerősöm. – Sofőrködtem az asszony mellett. Amit vett, megdicsértem, de nem érdekelt se a csodahajfesték, se a vegeta. Én csak a túrós burek miatt mentem. Azt imádtam. Ma már csak emlék.

Nekünk a nyugat volt

Annak is az volt, aki csak úgy „amatőr” módon élt a lehetőséggel: bevásárlás otthoni hiánycikkekből. Na de aki „profi” volt! Aki gyógyszerrel seftelt, nagyban; netán valutát forgatott, vagy „tolmácsnak” nevezett lányt közvetített, s lenézte a műkedvelőket… és ha még azt is tudta, mit kell kérdezni a látszólag ráérősen sétáló vagy a padon ücsörgő „üzletemberektől”, na, ő nagyot kaszált. Közülük kerültek ki azok, akik a rendszerváltás közeledtével beindították a Gorenje-láncolatot. Divatot teremtve segítettek ezt a hűtőmárkát honosítani. Voltak aztán, igaz, nagyon kevesen, akiket se a nejlonharisnya, se a rizses csoki, sőt, még a hűtőgép se érdekelte, hanem egészen más: Gyilasz! Vagyis az egykori partizánparancsnok, később rendszerhű politikus, még később kemény rendszerkritikus – és emiatt bebörtönzött – író, társadalomkutató, Milovan Gyilasz szamizdatban terjesztett gondolatai. Például az, ami rólunk és az ötvenhatunkról szól, kimondva: „… a magyarországi forradalom a kommunizmus bukásának kezdetét jelenti”.

A sokaság számára persze a kék útlevelet pótló, „kishatárnak” becézett fényképes átlépési engedély nem szamizdatbeszerzési lehetőség volt. A többségnek egyszerűen a (korlátozott) szabadság jelképe lett.