Nagy elvtárs kimondta, Rákosi elvtárs visszavonta

1953: amikor még „a rendőr elvtársak is elbizonytalanodtak s egy helyben topogtak”

Akkor is nyár volt, július dereka, és aki csak tehette, menekült a hőség elől, ment a Sárgára, az uszodába, vagy a diófa alá, a kiskertbe. Ám a hírek utolérték az embereket a munkahelyen, s a nyaralókhoz is eljutottak, bár a szánnivalóan szerény Sokol rádió még mutatóba se volt; az csak 1960 táján lett a szocialista valóság jelképe. Később szinte státusszimbólum lett, olykor egyedi megjelenési formával: hátul két Perion laposelem befőttesgumival ráerősítve, kényszertáplálás így megoldva.

De a hírek már előtte is jöttek-mentek, a madzagos Néprádió által, vagy csak úgy, szárnyon jártak. Március ötödikén a városban azonnal körbeszaladt két szó: meghalt Sztálin. Hogy hányan kezdtek zokogni, arról nem készült kutatás, a spontán népi kommentárokról sincs szöveghű gyűjtemény, bizonyos értelemben szerencsére!

A Birodalomban megkezdődött a személyi kultusz bírálata, megindultak a reformfolyamatok. A periféria is megkapta a nyílt parancsot, júniusban az MDP meghozta a maga határozatait a gazdasági-társadalompolitikai korrekciókról. Igaz, a dolgozók pártja a dolgozókkal ezt nem közölte. Volt aztán nagy meglepetés, amikor július 3-án az országgyűlés a leköszönő Rákosi helyett Nagy Imrét választotta kormányfővé. Igaz, a gyeplő a pártelnöknél maradt. A kormányfői programbeszéd fölvillanyozta az embereket. Ahogy a városmonográfia fogalmaz: Szeged lakosságát meglepetésként érte. A pártapparátus nem tudott csoportos rádióhallgatásokat szervezni, ezért az emberek „ellenőrizetlen közegben” értesültek az eseményről. A beszédet kedvezően fogadta a szegedi lakosság, s „nem maradt hatás nélkül a pártaktivistákra sem, akik közül sokan rádöbbentek az eddigi tevékenységük folytatásának lehetetlenségére.” Több üzemben a népnevelő aktivisták megtagadták a pártmunkát. A pártállam erőszakszervezeteinek alkalmazottai elbizonytalanodtak, egy rendőrségi jelentés szerint „a kormányprogram megjelenése után a rendőr elvtársak egy helyben topogtak, elnéztek a szabálytalanságok felett”. A parasztság hangulatára is hatással volt a beszéd, a termelőszövetkezeti tagság nagy része jelezte kilépési szándékát, az Új Élet tszcs tagságának például 99%-a. A kuláknak tartott gazdák közül többen jelezték, hogy igényt tartanak korábbi tulajdonaikra. Hasonlóképpen jártak el az államosított lakások tulajdonosai.

És akkor jött a pártfőnök! Rákosi Mátyás a július 11-i pártaktíván megnyugtatta a pártapparátust: minden megy tovább, ahogy eddig. Az aktivisták július közepétől belendültek, egyre-másra röpgyűléseket tartottak, agitáltak a párt irányvonala mellett, s végül az emberek megértették a pártvezető beszédének lényegét: „Nincs semmi változás, mert amit Nagy elvtárs elmondott, azt Rákosi elvtárs visszavonta”. Nem volt tehát már akadálya, hogy a rendőr elvtársak is magukra találjanak, s ne egy helyben topogjanak, hanem képviseljék azt, amit kell: a kíméletlen erőt.