Közélet

Múltidéző 31. rész: A nap, amikor Szeged vízbe veszett

Múltidéző 31. rész: A nap, amikor Szeged vízbe veszett

2019. március 12., kedd
Múltidéző 31. rész: A nap, amikor Szeged vízbe veszett

1879-et írtak.

„Március 11-én, kedden, mikor a kelő nap nyájasan bemosolygott az ablakokon, s a csendes időjárás tavaszi lehelete csapta meg az arcokat, mindenki azt hitte, megszabadultunk. Délben a »Hétválasztó« című vendéglőben azt mondá Kende Kanuth ebédlőtársai, Lukács és a vörös bort kedélyesen szopogató Herrich füle hallatára egy Budapestről jött mentőnek: – Önök akár hazamehetnek! Nem lesz itt már baj.” Hát, lett.

A Hétválasztóban zajlott párbeszédet Mikszáth Kálmán elbeszélése nyomán ismerhetjük. A bizakodásról árulkodik, amit az aznapi derűs idő keltett. Csakhogy hetek óta őr

ült szelek járták a vidéket, a folyó egyre csak áradt, s a tiszai töltések tovább gyengültek.

Mikszáth Kálmán jegyzi le a Szeged pusztulása című írásában: „A veszély március 1-én lett föltűnőbbé. A Tisza vize majdnem elérte a 25 lábat a 0 fölött. … A vészbizottság, mely Taschler főkapitány elnöklete alatt alakult meg, elrendelte a kényszermunkát. A város összes tisztikara a védelmi munkában való közreműködésre használtatott. Lázas tevékenység folyt mindenütt.” Ám a

megpúposodott folyó vizét már addig is alig bírták a védtöltések. A szelek támadását már nem sokáig viselhették.

Manci veszedelmet érez 

Elérkezett Gergely napjának előestéje. Ahogy Mikszáth leírja, az állatok jelezték a közelgő bajt: „8 órakor az »Új-világ«-ba mentünk vacsorálni, egy jármas ökör bődítette el magát a Dugonics téren, mintegy kilenc óra felé pedig a városház előtt egy ló nyerített föl keservesen. – »Manci« veszedelmet érez – mondá a gazdája pokrócot terítve rá. S egy fél óra múlva rá kitört az iszonyatos vihar, mely megrezegtette a fenyegetett városban az ablaktáblákat, végigsüvített a Széchenyi tér fái közt, s hatalmasan megrázta azokat. Majd egy borzalmas hír szállott szárnyra, sebesebben a szélnél.”

Március 12-e volt, Gergely napjának kora hajnala. A tragikus nap, amikor a várost megfojtotta az áradat. Szegedtől húsz kilométerre, Petresnél kezdődött: a felkorbácsolt hullámok két óra után néhány perccel átszakították a gátat, zúgva megindult az ár. Rókus felől támadva érte el a várost. S

ürgöny ment Pestre, Tisza Kálmán miniszterelnöknek: „A katasztrófa megtörtént. Szeged víz alá került. A házak roskadoznak. Negyed háromkor megkondult a vészharang. A hajóhídon emberek ezrei törtetnek Újszeged felé. Segélykiáltások hangjait hordja szét a szél. Sokan csak a puszta életüket menthették meg. Száraz lábbal csak a Palánk három utcájának végén lehet járni. A víz tovább emelkedik, döglött ökröket, lovakat hurcol.” S ha csak a jószág pusztult volna! De a menekülő emberek meghozták a híreket szeretteik elvesztéséről. Az áldozatokról.

 

Halott anya gyermekével 

Jókai Mór íja le az egyik dermesztő történetet: amikor

a vészharang megkondult, e

gy bérkocsis

a hintójába ültette feleségét meg kisgyermekét, és vágtában indult Újszeged felé. „Hanem a halál gyorsabb paripán lovagol! A fele úton szemközt jött rá a hömpölygő vízár. S azzal együtt a víz elején torlaszok emelkedve, tört gerendák, szarufák, háztetődarabok: a kocsi egy perc alatt el volt árasztva, a két ló eltemetve; maga a bérkocsis egy úszó kapuba fogózott meg, az vitte magával, míg valahol fennakadt vele.” A megmenekül kocsis segítséget kért, s rohant vissza a tragédia színhelyére. Szörnyű látvány fogadta: „Mélyen, a háromöles víz fenekén lehetett látni a hintót, előtte a két összerogyott lovat. Az asszony ott ült a kocsiban, s kisgyermekét szorítá magához.”

Másfélszáz ember esett áldozatul. Hatvanezer lett földönfutó. Öt és félezer házból mindössze kettőszázhatvanöt maradt talpon. Az ősi település tetszhalott lett.

 

Van itt valaki? 

„Tíz ladikkal vártam a vizet a kiskaszinó tájékán. Meg nem lehetett mozdulni, olyan erővel zúdult ránk a víz. … Egy iparos ember úszott az utca közepén hömpölygő zavaros áradatban, segítségért kiáltozott.”

Zubovits Fedor nyugalmazott huszártiszt írja ezt emlékezésében. Már a baljós jelek idején érkezett Budáról, egy maga szervezte egész mentőcsapattal. És amikor bekövetkezett a tragédia, munkába álltak, fáradhatatlanul járták ladikjaikkal a vizet, mentettek, túlélőket kerestek, egyre kiáltoztak: van itt valaki? Ők voltak a katasztrófa hősei – és még százak, ezrek, közhivatalnokok, szegedi katonák, temesvári utászok, s ahogy Jókai fogalmaz: „

Mindenki teljesíté kötelességét! Ezt a szót ismételhetjük a szegedi életmentők felől. Ez volt a mi trafalgári ütközetünk.”

A térdre esett város négy év múltán tudott lábra állni. 1883 decemberére az újjáépítés befejeződött.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.