Tasnádi Csaba olthatatlan szerelmet érez a színház iránt

A napokban mutatták be a Kisszínházban XIV René című zenés vígjátékot. Ennek apropóján beszélgettünk Tasnádi Csabával, a darab rendezőjével.

A Szegedi Nemzeti Színház oldalán azt lehet olvasni az XIV Renéről, hogy az 1940-ben debütált darab máig semmit sem veszített a frissességéből. Mitől tud ez a történet ilyen aktuális maradni?

Nagyon érdekes ennek a darabnak a története. Tomboló siker volt az ősbemutató a Vígszínházban 1940-ben, de utána a további játszást a vidéki bemutatókat a szélsőjobb nyomására betiltották.

Biztos tehát, hogy a darab már akkor tudhatott valamit, hiszen a bütykére lépett valakiknek.

A szerzők, mint általában minden érzékeny művészember, érezve a korszellemet valószínűleg reflektáltak valamilyen szinten az adott viszonyokra és ez a tartalom újra és újra működésbe jöhet.

Milyen volt a produkción dolgozni? Milyen volt a stáb?

A közös hangvétel megtalálása nem okozott gondot, hiszen nem először dolgozom Szegeden. A darab pedig tényleg kedves és jópofa. Mindenki kedvvel és odaadóan dolgozott, sokat röhögcséltünk.

Holnap lesz a bemutatójuk. Izgul, fél?

Nem, teljesen nyugodt vagyok. Azt hiszem, hogy elvégeztük a dolgunkat. Persze voltam már olyan szituációban is, hogy a közönség már bent ült a nézőtéren és még részpróbát tartottunk a színpadon. Most viszont azt érzem, hogy ott tartunk, ahol tartani kell.

Mi lenne álmai színdarabja, azaz az a történet, amit még nem dolgozott fel, de nagyon szívesen színpadra vinné?

Ez folyamatosan változik, ahogy a körülölelő élet és jómagam is. Most nagyon izgat például testvérem, Tasnádi István legújabb darabja, a Kartonpapa című, de folyamatosan foglalkoztatnak olyan szép szívhezszóló emberi történetek például, mint mondjuk, az Óz. És persze Csehov, az olthatatlan vágy. Vele foglalkozni olyan, mint levegőt venni.

Végül egy picit személyesebb kérdésem lenne. A fia, Tasnádi Bence, junior príma díjas színész. Mikor a pályaválasztás előtt állt, mit tanácsolt neki?

Rosszul lettem, mikor megtudtam, hogy be akarja adna a jelentkezését a színművészetire. Erről soha a büdös életben nem volt szó, csak a leadás előtti este.

Féltettem, mert ez egy ingoványos pálya, de persze tiszteletben tartottam a vágyát. És segítettem neki verset válogatni a felvételihez.

Hasonlóan álltak az ön szülei is az ön pályaválasztásához?

Az egy más élethelyzet volt. Elég kacskaringós életút vezetett odáig. Két diplomával a zsebemben, különböző munkahelyek után, két gyerekkel a nyakunkban, vettek fel a rendező szakra.

Próbáltam magamban elfojtani az olthatatlan szerelemet a színház iránt, de hiába. Bármennyire is akartam rendes polgári életet élni, nem ment.

Utolsó kérdésem már csak annyi lenne, hogy kiknek ajánlaná a XIV Renét?

Héttől hetvenhétig mindenki élvezheti. Mondjuk egy hét éves gyerek nem ért minden politikai csipkelődést és társadalmi fityiszt, viszont pár percen belül ott lesz egy zenés rész, amiben szépen énekelnek és táncolnak. Szóval az egész folyamatosan színes, pörög-forog és még szól is valamiről. Fotók: Szegedi Nemzeti Színház