Szakály Sándor tartott előadást a Szegedi Polgári Platform sorozatában, aki 1914-től Trianonig mutatta be az ország sorsát. A tények mellett a hallgatóság megismerkedhetett izgalmas gondolatkísérletekkel is.
„Minden város egyedi múlttal bír, amely bekapcsolódik az ország, Európa, a világ történetébe. Ilyen Szeged is, amelynek megvan a sajátos karaktere” – mondta Blazovich László, a megyei levéltár nyugalmazott igazgatója a Szegedi Polgári Platform rendezvényén. A sorozat legutóbbi estjének vendége Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója elsősorban ezt a tágabb teret bemutatva igyekezett megértetni a Nagy Háborúnak és következményeinek hatását városunkra. Szeged elnyerte az egyetemet, a Dóm teret Trianonnal, de egyben elveszítette hagyományos vonzáskörzetének komoly hányadát.
„Mire a falevelek lehullanak”
A neves történész nem ért egyet azokkal, akik szerint csak a magyarság felelőssége a küzdelem elvesztése és a trianoni békediktátum. Emlékeztetett rá, Tisza István miniszterelnök nem akart háborút, s csupán a császári Németország és az osztrák fél nyomására egyezett bele a hadba belépésbe. Ellenezte a területi annexiót, félt a szlávok súlyának növekedésétől, hiszen Horvátország nélkül is csak az ország 54,5 százaléka volt magyar etnikumú.
Ekkoriban sokan gyors lefolyású háborúban hittek, de tévedtek. Ugyanígy csalatkoztak háború előtti szövetségeseikben, az olaszokban, a románokban, akik a következő években meg is támadták a monarchiát. Romániának ígérte az Antant egészen a Tiszáig Magyarország területét, amennyiben nem köt a balkáni állam különbékét. 1918-ban mégis megtettek, ennek ellenére a végeredmény ismert…
„1916-1917-ig úgy látszott, még győzhetünk. Az oroszországi felfordulás ugyan előnyös volt a Központi Hatalmak számára, de az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése tragikus eredményt hozott számunkra” – magyarázta a professzor. Hozzátette, nem számított, hogy a csapatok ellenséges területen álltak, mert nyár végén már a német tábornokok is tudták: nincs tovább.
Csak az Antantot nem érdekelte Károlyi antantbarátsága
Érthetőnek tartja Szakály Sándor, hogy miért vágytak az évszázadok óta itt élő románok, szerbek az egyesülésre az anyaországgal. Erdélyben a románokat az anyaország kedvezményes hitelekkel segítette 1914 előtt, hogy minél több földet tudjanak megvenni, de hasonló ellenlépéseket a magyarok nem tettek, hiába figyelmeztetett Bethlen István. A világháború idején Rómában vettek részt konferencián a monarchia kisebbségeinek emigránsai, akik a korábbi nagyobb birodalmon belüli önállóság helyett már teljes függetlenséget kívántak. A wilsoni elvekre hivatkoztak, de arról mindig elfeledkeztek a győztesek, hogy ugyanez az önrendelkezés a magyaroknak is járna.
Az Osztrák-Magyar Monarchiára már nem volt szüksége Londonnak, Párizsnak, mert Oroszországot meggyengültnek látták. „Egyszerűbbnek tűnt számukra magyar területekből kielégíteni szövetségeseiket, a szerbeket, a románokat, a cseheket” – fogalmazott.
Hazánk megpróbált felkészülni a helyzetre, tudták, nem maradhat fent aktuális területi kiterjedésében az ország. Bíztak Wilson amerikai elnök pontjaiban, ezért is készült el Teleki Pál vörös térképe, arányosan bemutatva a Kárpát-medence népességét. Az országot a háború elvesztésétől irányító Károlyi Mihály bízott jó antantkapcsolataiban, de ez csak hiú remény volt. Később megváltoztatta a véleményét: az ő Szatmárnémetiben elmondott beszédéből ered a „nem, nem soha”.
Harcolni kellett volna 1918-ban?
Tagadják a történészek, hogy szeretnék, de szívesen játszanak el a „mi lett volna, ha” kezdetű kérdésekkel. Károlyitól Horthyig állandó célja volt a regnáló kormányoknak, hogy kijussanak a béketárgyalásokra. Nehéz arra választ adni, hogy ha esetleg ki tud utazni egy delegáció, s nincs zűrzavar a Tanácsköztársaság alatt, akkor képesek lettek volna-e eredményeket elérni. Az biztos, hogy már 1919 április-május környékén kialakultak az új határok papíron.
Nem tudni azt sem, hogy egy kifosztott ország mennyire tudott volna fegyveresen ellenállni. Ugyan a szegedi ezredek – 46-os közös gyalogezred, 5-ös honvéd gyalogezred, 3-as huszárezred – színmagyar alakulatok voltak, ez azonban az ország nem minden egységére voltak igazak. Kérdéses, hogy egy nagyváradi ezredben szolgáló román menyire szívesen harcolt volna regáti testvérei ellen.
Vörös volt a Vörös Hadsereg?
A Tanácsköztársaság uralma átmenetileg Szegedig is elért, de végül a francia megszállók megunták ezt, így később a Nemzeti Hadsereg bázisa lehetett. Szakály szerint Kun Béláékról sok rosszat el lehetett mondani, de legalább az ország védelmét felvállalták. Olyan későbbi híres II. világháborús tábornokok szolgáltak a Vörös Hadseregben, mint Sztójay Döme, Jány Gusztáv, Lakatos Géza, Hennyey Gusztáv. Többségük nem a kommunizmusért, hanem a hazáért küzdött.
Szegeden eközben ellen-, s nem ellenforradalmi, kormány szerveződött. A Mars téri laktanyát lerohanó tartalékos tisztek mintegy húsz százaléka zsidó származású volt – emelte ki Szakály. Megjegyezte, a gazdag izraelita polgárság hasonlóképpen gondolkodott, ezért adott pénzbeli segítséget. Így is elvárták a jelentkezőktől, hogy hozzanak fegyvert, ruhát, élelmet, de ennek ellenére háromezer ember összegyűlt, ők adták a sereg magvát. Szeged számára később előnyt jelentett, hogy innen indult a Nemzeti Hadsereg és a „szegedi gondolat”.
Nem véletlen, hogy a két háború között – bármelyik seregből is jöttek – a tisztikar, s a magyar királyi Honvédség a revíziós eszme egyik védelmezője lett. Ebben támogatta a társadalom vagyontól, vallástól függetlenül.
no images were found
