Munka és alázat - Hajtós Bertalan teljesnek érzi a karrierjét

Minden idők egyik legjobb magyar dzsúdósa – vallják Hajtós Bertalanról az egykori versenyzőtársak, szakvezetők. A miskolci születésű olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, kétszeres Európa-bajnok a szatymazi II. Őszibarack Judo Fesztivál díszvendége volt. Kérdeztük a jelen kihívásairól, a sportág változásairól és természetesen az ominózus ’92-es barcelonai olimpia emlékeiről is.

– Közel húsz éve annak, hogy visszavonult az aktív pályafutástól. Mivel tölti az idejét ma Hajtós Bertalan?

– Visszavonulásomat követően 2000-ben megalapítottam a fővárosban saját dzsúdóklubomat, a Rákosvidéke Hajtós Diáksport Egyesületet. Az elmúlt évek alatt szépen fejlődött az egyesület, jelenleg mintegy százharminc gyermeknek tartok edzéseket. A hozzám járó srácoknak már az elején tudtára adtam, hogy kemények lesznek a tréningek. Amit gyermekként útravalóul kaptam egykori edzőimtől, azt szeretném én is továbbadni a legjobb tudásom szerint a tanítványaimnak, hogy legalább olyan, ha nem eredményesebb versenyzőkké válhassanak, mint hajdanán én voltam.

– Úgy tudom, nem készült tudatosan az edzői pályára. Mikor volt a sorsfordító pillanat?

– Még aktív versenyző voltam, amikor az egyik megmérettetésemet követően gyermekeknek tarthattam bemutató edzést, megmutattam különböző technikákat fiatal dzsúdósoknak. Pozitív visszajelzések érkeztek felém az edzők részéről, biztattak arra, hogy ezt a pályát érdemes lenne fontolóra vennem. Utólag belegondolva elképzelhetetlen lett volna az, hogy ne maradjak a cselgáncs sport közelében, hiszen ez az életem, ebben nőttem fel, tizenkét éves korom óta meghatározza a mindennapjaimat.

– Milyen szakmai kihívásokkal kell szembenéznie a munkája során?

– Más világot élünk manapság, mint annak idején. Megszólítani könnyű, megtartani viszont nehéz a fiatalokat. Miután elballagtak az általános iskolából, belekerülnek egy új közegbe, új impulzusok érik őket, kamaszodnak, lázadnak, ekkor az edzőkre még nagyobb felelősség hárul, hogy egyben tudják tartani a társaságot. Egy biztos, a példaképek, ikonok mindig pozitív hatással lesznek a fiatalokra. Ha csak a ’92-es barcelonai olimpián sikereket elérő dzsúdócsapatunkra gondolok, ugrásszerűen megnőtt akkoriban a cselgáncsozó gyermekeknek a száma. Egy-egy kiugró eredmény mindig felpezsdíti a sportágat. Az utóbbi években a sportfejlesztésre irányuló kormányzati támogatás is érezteti némiképp a pozitív hatását, de ugyanakkor a világ drágul, a sportág változik. Tartanunk kell ezzel a lépést.

– Mire gondol a változás alatt?

– A szabályrendszert illetően is voltak kisebb-nagyobb változtatások. Sőt, azóta már videóbírót is alkalmaznak. Elképzelhető, hogy más eredménnyel ért volna véget a barcelonai olimpiai döntőm a jelenkor feltételei mellett.

– Megnyert ezüstként vagy elvesztett aranyként tekint rá vissza?

– Még az olimpia előtt megnyert ezüstként tekintettem volna rá, a döntőt követően már inkább elvesztett aranyként értékeltem. A teljes pályafutásom alatt mindent megtettem annak érdekében, hogy a legtöbbet kihozzam magamból. Olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, kétszeres Európa-bajnok vagyok. Az évek távlatából teljesnek és kereknek érzem a sportolói karrieremet.

– Milyen kapcsolatot ápol a Csongrád megyei egyesületekkel?

–

Szabó Csaba

, a Szatymazi SE dzsúdó szakosztályának vezetője jó barátom, egykori versenyzőtársam. Néhány évvel fiatalabb nálam, segítettünk neki akkor, amikor fiatalon bekerült a válogatottba. Később a Budapesti Spartacus színeiben egy klubnál edzettünk. A baráti viszony a mai napig megmaradt, ezért is fogadtam el a meghívását a szatymazi II. Őszibarack Judo Fesztiválra. Csaba a helyi egyesületet mintegy harminc fővel vette át, mára több mint száznegyven fővel büszkélkednek. Pozitív példaként szolgál az a munka, amelyet ő és az edzőkollégái végeznek. Az itt pallérozódó srácoknak is csak azt üzenem: munka, munka és munka. Ez a legfontosabb, valamint a kellő alázat. Hangsúlyozom, mindig fogadják meg az edzőik utasításait, mert az ő szavuk szent.