/

Csak legenda, hogy lövetni akartak a taxisokra – interjú a Taxis “blokád” könyv szerzőivel

Cikkünk frissítése óta eltelt 5 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

taxisblokad

1990. október 25-én a kormány váratlanul 65 százalékkal megemelte a benzin árát, amelyre válaszul először Budapesten, majd az egész országban megbénították a forgalmat a taxisok és a fuvarozók. A rendszerváltás utáni első tömegtüntetés váratlanul érte a kormányt és az ellenzéket is, de végül kompromisszumos megoldás alakult ki a néhai miniszterelnök, Antall József közreműködésével. A 26 évvel ezelőtti eseményekről tavaly ősszel két kötetes munka jelent meg a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum kiadásában. Az intézet két munkatársával Szekér Nórával és Riba Andrással beszélgettünk 1990 őszéről.

Több mint negyed évszázada zajlott le a taxisblokád, felnőtt azóta egy generáció, akik számára nem jelent semmit ez az esemény. Mi miatt döntöttek úgy a taxisok, hogy megbénítják az ország közlekedését?

Szekér Nóra: A taxisblokád közvetlen előzménye a rendszerváltás és az első szabadon választott kormány megalakulása. Az új, demokratikus berendezkedésű rendszer nagyon nehéz gazdasági viszonyokat örökölt, már 1990 nyarán több áremelést kellett végrehajtani, ami miatt már megjelent némi társadalmi elégedetlenség. Október 25-én bejelentették a benzin árának mintegy 60 százalékos emelését, anélkül, hogy a kormányzati kommunikáció erre megfelelően felkészítette volna az embereket.

A megrázó mértékű áremelés bejelentésének hírére a taxisok előbb a Parlament elé vonultak, majd mikor úgy érezték, hogy nem megfelelően fogadták őket, akkor lezárták a Duna-hidakat és másnapra lényegében az egész országot blokkolták a személyszállítók és a fuvarozók. A blokád kiterjedt az ország egészére, a határátkelőkre, a nagyobb és kisebb mellékutakra is. Azt üzenték, hogy a blokádot addig nem oldják fel, amíg vissza nem vonják az áremelést.

taxisblokad2

Mennyiben játszott ebben szerepet a csalódás a rendszerváltásban? A kádári alku korábban az életszínvonal folyamatos emelkedését biztosította, azonban ez a ’80-as évekre megszűnt, egyre tágult az olló a Nyugat és a szocialista Magyarország között, s ez a folyamat 1989 után sem állt meg.

Riba András: A rendszerváltásnak volt egy olyan össztársadalmi képzete, hogy a Nyugathoz hasonló életszínvonal várható. Azonban nem lett az emberek számára kellőképpen világossá téve, hogy ez nem következik be az akkori közeljövőben. A választások során egyik párt sem építette arra a kampányát, hogy ezt hangsúlyozza. Bizonyos értelemben ebbe a keretbe is beleilleszthető a taxisblokád, a kialakult helyzet hidegzuhanyként éri a társadalmat. Nemcsak a taxisokat, hanem másokat is.

Felmerült-e az, hogy akár erőszakosan, kényszerítéssel is feloldják ezt a blokádot?

SzN: Fontos leszögezni, hogy egy demokratikus rendszerben megvoltak a tiltakozás kifejezésének törvényes keretei. Maga a taxisblokád – ami európai viszonylatban egyedülálló volt az ország bénultságának méreteit tekintve – messze túlnőtt a törvényes kereteken, így a törvényes állapotok, és az emberek mozgásszabadságának visszaállítása jogosan merült fel, ami azonban nem lövetést jelent. A rendőrségnek megvannak azok az eszközei, amellyel a rendet helyre tudja állítani, ha kell, akkor erőszakkal, de mindenképpen a törvényeket betartva.

A rendőrség akkori vezetője elmondta nekünk, hogy több variáció felmerült. Az egyik elképzelés szerint a taxisokat kiveszik az autóból, majd a járműveket elszállítják, egy másik pedig a katonaság eszközparkjának a felhasználásával számolt, ami – hangsúlyozom – nem azt jelentette, hogy a hadsereget bevetik a nép ellen. Végül egyik megoldásra sem került sor, mert a kormányzat – itt Horváth Balázs belügyminisztert emelném ki – úgy döntött, hogy tárgyalásos úton próbál megegyezni a tiltakozókkal, s ennek segítségével végül sikerült is megállapodni.

004_01_Taxisblokád0006

RA: Az erőszak alkalmazása és a katonaság bevetése kapcsán szerencsétlenül összemosódtak, vagy összemosták a dolgokat. Valójában a rendőrség néhány nagyteljesítményű járművet vett volna igénybe a honvédségtől, amelyek átmenetileg rendőrségi állományba kerültek volna. Az erőszak alkalmazása pedig nem jelent feltétlenül fegyverhasználatot. Egyébként a rendőrállomány számára határozottan megtiltották ezt.

Mindketten szóltak a kommunikációról. Mennyiben játszott szerepet a helyzet eszkalálódásában, hogy a miniszterelnök nem volt a helyén, két nappal esett át egy műtéten, s abból lábadozott? Hogyan járult hozzá Antall József híres pizsamás interjúja az ügy megoldásához?

SzN: A kezelés mikéntjében érzékelhető volt, hogy nem volt a kormánynak feje. Antall József miniszterelnök erős egyénisége és tekintélye hiányzott. Helyettese, Horváth Balázs nagyon nehéz helyzetben volt, aki személyiségéből adódóan sem volt az a katonás, ellentmondást nem tűrő válságkezelő. Viszont hozzá kell tenni, hogy péntektől a miniszterelnök a kórházból figyelemmel követte az eseményeket és instrukciókat adott az érdekegyeztető tanáccsal folytatott tárgyalásokra, hangsúlyozta az árliberalizáció fontosságát. Felmerült az MDF-ben, hogy Antall József hamarabb álljon ki, de tudatos döntés volt a távolmaradás, mert nem szerették volna, ha egy miniszterelnök lejáratja magát.

A helyzet pacifikálódása után lépett színre, s a közvélemény-kutatások is kimutatták, hogy szavai megnyugvást jelentettek a felkorbácsolt indulatok közepette.

taxisblokadAz első komoly válsághelyzete volt ez a kormánynak. Hogyan használták ki ezt az ellenzéki pártok? Miként reagáltak a kormánypártok?

RA: Nem beszélhetünk konstruktív ellenzéki szerepről, különösen az SZDSZ politikusainak voltak olyan lépései, amelyek inkább a helyzet fokozására voltak alkalmasak.

SzN: Az SZDSZ egyértelműen a kormányváltás lehetőségét látta meg a taxisblokádban, ami kétség kívül benne is volt. Nagyon érdekes, hogy az 1990-ben ez volt az első olyan politikai szituáció, amikor a kormánnyal szemben az SZDSZ, az akkor még harcosan antikommunista arculatot felvállaló párt, egyértelműen azonos álláspontra helyezkedett az MSZP-vel. Ezt a később kialakuló koalíció első lépéseként tartják számon. Érdekes, hogy eközben az SZDSZ-szel szorosan együttműködő Fidesz kritizálta ugyan a kormányt, de törvénytelennek minősítette a taxisok akcióját, mondván, hogy az emberek mozgásszabadságának ilyen mértékű korlátozása a jogállami keretekbe nem fér bele.

Mi lett a megoldás? Mennyit engedett a kormány és mennyit a taxisok?

RA: Úgy is fel lehet tenni a kérdést, hogy ki lett a nyertese ennek a szituációnak. Véleményem szerint senki sem lett az. Szerencsére a tárgyalásos megoldás érvényesült és nem történt katasztrófa. A taxisok eredeti követelése – vonjanak vissza mindent – nem teljesült, komolyan felmerült egy kompenzációs megoldás, a kormány értékelése szerint viszont sikerült „elérni” az árliberalizáció elfogadását.

Milyen szerepet játszott Göncz Árpád azzal, hogy közkegyelemben részesítette a résztvevőket? Kihatással volt-e ez a későbbi tüntetésekre?

SzN: A közkegyelem egy érdekes kérdés, mert már a tüntetők is követelték az érdekegyeztető tanácson, és Antall József pizsamás interjújában kiállt mellette. Lényegében a közkegyelmet Göncz Árpád terjesztette be, de a kormány javaslatára. Azonban ez kizárólag a taxisblokádra vonatkozott, nem jelentette azt, hogy ha a későbbiekben más hasonló akció történik, akkor bárki automatikusan megkapja a közkegyelmet. Az ügy vitát generált az MDF frakcióján belül is. Sokan attól féltek, hogy ez precedenst teremt, ami hosszú távon a politikai tiltakozás kultúráját antidemokratikus irányba viheti el. Lezsák Sándor például a taxisblokádról készült beszélgetésben azt mondta, hogy a történtek pillanatában nagyon rossz döntésnek tartotta a közkegyelmet, de két évvel később felülbírálta ezt az álláspontját, mert úgy látta, fölösleges feszültséget okozott volna a taxisblokád jogi számonkérése.

Előző sztori

Az ukrán elnök aláírta a jövő évi állami költségvetésről szóló törvényt

Következő sztori

Édesapja példája terelte a házi gyermekorvosi pályára Román Ritát