Az 1956-os szabadságharcunknak számtalan hőse volt, melyek közül az egyik legmegrendítőbb Tóth Ilonka szigorló orvos vértanúsága.
1932-ben Budapesten született református családban, kik Székelyföldről menekültek Trianon után Magyarországra. Édesanyja tanítónő, kinek életét bearanyozta szőke kislánya Pöntyi, aki kisgyermekként szépen zongorázott és haját virágkoszorúkkal díszítette. Kiváló tanuló volt az ország egyik legnagyobb középiskolájában, az Erzsébet Női Iskolában (ma Teleki Blanka Gimnázium). Magas, karcsú alkatú volt, sportrepülő és vívó. Segítőkész, szerény, kicsit zárkózott, hívő református. Az egyetemet is tiszta kitűnővel végezte, diákkörös, demonstrátor, nagy jövőt jósoltak neki, mely be is teljesedett, – de nem úgy, ahogy gondolták. Betegei imádták önzetlen szolgálatkészsége miatt. A szabadságharc alatt a Péterfy utcai Kórházban mentette a sérültek életét, teherautóval Bécsből szállított haza gyógyszereket, kötszereket, így akár könnyedén emigrálhatott volna. A szabadságharc leverése után 1957-ben tartóztatták le. A koncepciós perben, mely KGB-s forgatókönyv szerint zajlott le, egy ÁVH-s katonatiszt injekcióval történő meggyilkolásával vádolták. Tudatát gyógyszeresen befolyásolták, hogy beismerő vallomást tegyen. Halálra ítélték. (A magyar „törvénykezésben” páratlanul, csak a kommunista diktatúra alatt végeztek ki nőket!) Kivégzése előtt egy papírdarabkára csupán annyit írt: „Ártatlan vagyok.” „Ártatlan vagyok, a szememet ne kössék be, mindent látni akarok.” könyörgött a bitófa alatt 1957. június 27.-én.
Tóth Ilonkát a rendszerváltás után rehabilitálták. Az „meggyilkolt”ÁVH-s tiszt, magas beosztásban, kitüntetésekkel, 25 évvel később halt meg. Ilonka koncepciós perével a forradalmat akarták beszennyezni. Szobra ma a Semmelweis Orvostudományi Egyetem bejáratát ékesíti. Pöntyi egyetlen „bűne” az volt, hogy október 23-án született!
Bitófára juttatásával a szabadságharcunk felett mondtak ítéletet.
Hencz Péter
