Ahogy az természetes lenne

Olyan volt a keddi nap, mint amilyennek lennie kell(ene): a 44 év után Európa-bajnoki csoportmérkőzést játszó magyar válogatott mérkőzése előtt a postán, az utcán, a közértben, mindenütt szó esett az esti meccsről. Csak ezt tartsuk meg!

Bár a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság pénteken megkezdődött a házigazda Románia elleni meccsével, a legtöbben azt mondták, azt mondtuk: az Eb számunkra majd kedden rajtol, amikor végre a magyar válogatott is pályára lép a kontinenstornán. Ízlelgettem a gondolatot, hiszen már ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik nem láthatta sem Eb-n, sem világbajnokságon a nemzeti csapatot, szóval kedden este nem csak Dzsudzsák Balázsék, hanem én is „debütáltam”. Leírhatatlanul fura volt, az az érzés, ahogy közeledett a meccs kezdési ideje – a külföldi sportlapok mind-mind a magyar csapattal foglalkoztak: A MI MECCSÜNKKEL! Az annyit szidott magyar futball viszont (újra) képes volt összehozni az embereket: az internet világából kilépve ezúttal a szilárd valóságban, az utcákon, a kávézókban, a boltokban, egyszóval bármerre járt az ember, nem kerülhette ki a futballt. A magyar válogatottat. Nem egy olyan autót lehetett látni az utakon, amelyiket valamilyen magyar szurkolói kellék díszített: vagy egy kitűzött zászló, vagy a visszapillantókra sapkaként húzott trikolór. Borsózott az ember háta, hogy így készülnek az emberek egy futballmeccsre – vagyis hogy erre az eseményre, mert ez jóval több volt, mint egy futballmeccs. A labdarúgás, ahogy az „nyugaton” abszolút nem életidegen, megmozgat egy teljes nemzetet – gyakorlatilag megáll az élet a városokban, mindenki a maga módján választott szurkolási móddal és relikviával képes rajongani azokért, akiket sajátjainak tekint. Azokért, akik éveket küzdenek azért, hogy képviselhessék Magyarországot egy ilyen tornán, és valóban erőt adjon nekik az, ha a futballista szót nem pejoratív jelzőként használják itthon. Mert lehet, hogy éppen nem jön össze a siker számukra, de attól, ha mindezek mellé csak beléjük rúgunk, nem fog megváltozni semmi. De ha melléjük állunk, és segítjük őket úgy, ahogy éppen tudjuk, abból még elsülhet valami. Mint tegnap este Ausztria ellen. Legtöbbször irigykedve néztem a külföldi képeket arról, amikor egy nemzet futballválogatottja sikert ér el, és az értük szorító tömeg egy emberként ünnepli őket. Kedden viszont egészen másképp tudtam örülni ennek a győzelemnek: azokat, akik egyébként nem követik a futballt, el tudta varázsolni a magyar csapat győzelme, és büszkén vallhatta, hogy honfitársai győzelmet arattak Franciaországban. A közösségi tereken ezzel továbbra is téma lesz a csapat szereplése, ami csak még több embert vonhat be a futball vérkeringésébe, ezáltal talán közelebb hozva őket a focihoz, vagy megfordítva a sportágról való gondolkodásmódjukat. Ez is lenne a lényeg: Magyarországon végre úgy tekintsenek a futballra, ahogy azt Európa és a világ számtalan pontján meg is teszik. Szeressék és becsüljék meg a labdarúgást, és minél többen éljék át azt, amit például kedden este Ausztria ellen is megtapasztalhattunk – belegondolni is elképesztő, hogy milyen lehetett mindazoknak, akiknek megadatott, hogy a helyszínen éljék át mindezt. A keddi hangulat és miliő nem egy, a világ történelmében még soha elő nem forduló állapot – csak nálunk veszett ki az utóbbi évtizedekben. Most visszatért mindebből egy kis szelet ; remélhetőleg pedig a következő hasonlóra nem kell majd 30, vagy 44 évet várni, hanem már jóval hamarabb megtörténik. Ahogy az természetes lenne. Mert #csakegyutt.