A volt külügyminiszter szerint nincs esély a revízióra, inkább a magyar kisebbséget kell védeni, segíteni az autonómia elérésében. Nem ért egyet azokkal, akik háborúba sodorták volna Magyarországot szomszédai ellen.
„Ha Magyarországon nem lett volna kommunizmus, akkor nem lettem volna külügyminiszter a rendszerváltás után, s maradtam volna történész. Azonban ha maradt volna a kommunista rendszer, akkor sem, mert elutasítottam a diktatúrát, soha nem léptem be a pártba, s nem vágytam arra, hogy belülről bomlasszam a rendszert” – Jeszenszky Géza egyetemi tanár, az első szabadon választott kormány külügyminisztere tartott előadást hazánk szomszédságpolitikáról Szegeden.
Mindent a megfelelő időben
A volt politikus elmondta, gyermekkorától érdekelte a témakör, mert négy nagyszülőjéből három az elcsatolt területeken született. A térség problémáit az I. világháborút követő békeszerződésekből eredezteti, Bibó István nem véletlenül beszélt az európai kisállamok nyomorúságáról, a területi viták miatt elnyomták a kisebbségeket. „Egyedül vagyunk? Tanárként, politikusként azt mondom, ez nem igaz, baj volna, ha így lenne” – a helyi kisállamok mindig igyekeztek nagyhatalmi támogatót találni céljaik eléréséhez, ez azonban gyakran nem volt szerencsés ötlet.
A politikát a lehetőségek művészeteként írta le, fel kell ismerni, hogy mikor kell lépni, vagy éppen nem tenni semmit. „Antall Józsefnek volt egy különös adottsága, tudta, hogy mikor kell sietni, vagy éppen lassítani” – az 1991 augusztusában lezajlott Gorbacsov elleni puccs akár visszarendeződést is hozhatott volna, beszélt ekkoriban a NATO-vezetéssel, akik semmi konkrét segítséget nem ígértek. A volt miniszterelnök azonban ezt megelőzően azért sürgette a Varsói Szerződés megszüntetését, hogy egy hasonló esemény ne okozhassa a térség újbóli szovjet megszállását.
Trianonra mint Erisz almájára gondol, magyar részről a „nem, nem soha” volt a jelszó, amire az utódállamok azzal válaszoltak, hogy „egy barázdát sem adunk vissza”. Kritikával illette kollégáját, Raffay Ernőt, aki „azzal házal az egész Kárpát-medencében”, hogy hány alkalmat mulasztottunk el, pedig a (már akkor is) gyenge hadsereg és a minden szomszéd ellenség párosítás nem a legjobb kombináció. A Helsinki Záróokmány ugyan tartalmazza a békés határváltoztatás lehetőségét, de itt elsősorban a két Németország egyesülésére gondoltak.
Nem módosultak a határok
„Három szomszédos állam felbomlott, mondják egyesek, de valójában ezek létező közigazgatási határok mentén váltak szét, tehát nem módosultak a határok” – szavait azzal támasztotta alá, hogy hiába szeretnének a koszovói szerbek és a szerbiai albánok a többségi nemzettel élni, mégsem engedik a területcserét a nagyhatalmak. Az ok egyszerű: félnek egy precedenstől. Vitatta azt is, hogy Raffay szerint átadták volna önként az ukránok Kárpátalját, miközben épp akkor született meg az államuk, s az érintett területen többségi nemzete nem a magyar.
Felvetett 10 dilemmát a témakörben. A nagyhatalmi támogatásban sokan hinnének, de Hitler nem vált be, Putyin pedig nem fog beválni, mert a szlávtöbbségű Kárpátalját biztos nem juttatná nekünk. Fel kellett tenni a kérdést a ’90-es évek elején: kik nyerhetőek meg támogatóként? Akkoriban ide sorolták a „demokrácia bajnokát”, az Egyesült Államokat, George Shultz, Reagan külügyminisztere például felszólalt a megelőző évtizedben a romániai falurombolások ellen. Németország is hálás volt a határnyitás miatt, Olaszországban pedig a XIX. századi garibaldista szabadságharcosok óta kedvelték a magyarokat. Lengyelország a hagyományos barátság, Finnország a nyelvrokonság, Svájc a nemzetek szerint szerveződő kantonok, Kanada az angol-francia kétnyelvűség miatt válhatott fontossá.
Létrejöhetett volna a Kisantant 2.0?
Az egyetemi tanár emlékeztetett, nem elhanyagolható kérdés volt az, hogyan kerülhető el az egykori Kisantant feltámasztása, mert Szlovákiában Mečiar, Kis-Jugoszláviában Milošević, Romániában pedig Iliescu került hatalomra, mindhárman magyarellenes politikusok. A megoldás végül a visegrádi találkozókban öltött testet, ami egyszerre idézte fel a középkori összefogást és az egykori monarchia vámterületét.
Jugoszlávia véres felbomlása idején a cél az volt, hogy elkerüljék a háborúba való bevonást és a vajdasági magyarok elűzését, miközben óvatosan támogatják a horvátokat és a szlovénokat. Belgrád propagandája szerette volna elhitetni, hogy újból összefogott a szerbség ellen a világháborús „koalíció”: Ausztria, Németország, Magyarország. Ezért írták a napilapok, hogy akár Paksot is bombázhatnák a szerbek, vagy azt, hogy egy nap alatt elfoglalnák Magyarországot, ide sorolható a barcsi kazettás bomba, a magyar vezetés azonban nem ült fel a provokációnak. Szólt a horvátoknak adott fegyverszállításról is, amiről azt állította, a horvát rendőrség csupán rendfenntartásra kérte az egykori Munkásőrség Kalasnyikovjait, s ők ezt nem akarták visszautasítani, de Belgrád tiltakozására leálltak ezzel. Hozzátette, a művelet nem is a külügyminisztériumhoz tartozott. Jeszenszky végül úgy értékelte, helyes volt a magyar politika, mert a kisebbség helyzetét sikerült a későbbiekben szerződésekkel stabilizálni.
Lemondana a határon túli területekről, ha garantálnák a magyar kisebbség jogait
Beszélt a kétoldalú szerződésről területi klauzulával. Ilyet Ukrajnával kötöttünk, amiért később hazaárulózták Jeszenszkyt Csurkáék. Az ukrán fél ajánlotta fel azt, hogy a magyar kisebbség jogait biztosítja, újabb határátkelőket nyit, cserébe álljunk ki államuk akkori határaiért. A kormány belement – hasonlóan Lengyelországhoz -, sőt a volt külügyminiszter akár más szomszédos államokkal is kötne ilyet. De úgy, hogy előbb biztosítják a magyarok jogait, s csak a legvégén tárgyalnak a klauzuláról…
Csehszlovákia felbomlására egyesek előnyként tekintettek, mert így nőtt a magyarság aránya az adott államon belül. A reményekben végül csalatkoztak, habár a világsajtó az esetleges önállósodásról írt, ez azonban inkább a szlovákoknak szóló fenyegetés volt: ne merjenek kilépni. Az Európa Tanácsba való felvételnél is kiálltak a felvidéki magyarok a saját jogaikért, a magyar diplomácia is megtette a tőle telhetőt, de végül a nemzetiségi jogok elfogadása nélkül vették fel a szlovákokat.
Jeszenszky Géza úgy véli, a helyes út a nyugati orientáció, a szomszédokkal való jó viszony, de semmiképpen sem a magyar kisebbséget magára hagyva. Ezt célozta meg az 1990-es kormányprogram. A feladatokat felosztották egymás között Antall győzködte a nagyhatalmakat, Jeszenszky a szomszédos országok vezetőivel tárgyalt – kivéve a románokkal, mert a marosvásárhelyi pogrom után velük nem kívántak egy asztalhoz ülni. A magyar kisebbségek számára pedig autonómia szükséges, hogy lefékezzék az utóbbi 25 év fogyását. A „revíziót” szerinte az EU jelenti, igaz, a szabad munkaerő-áramlás miatt könnyen előfordulhat, hogy a magyar kisebbség hozzánk vándorol, mert az unió továbbra sem törődik az őshonos kisebbségek jogaival.
no images were found
