Péter László: 3 különvélemény

Három kényes témában is kifejti álláspontját portálunkhoz eljuttatott levelében Péter László. Az írást változtatás nélkül közöljük.

1. Tényleges életfogytiglan

A halálbüntetés helyett vezette be ezt a büntetésnemet a magyar törvényhozás. Az Európai Unió bírálja. Igaza van. Nem mintha a többszörös gyilkosok nem érdemelnék meg, hanem lélektani okból. Ha az elítéltnek nincs semmi reménye a valahai szabadulásra, magatartása elviselhetetlenné válik társai és őrei számára. Ha azzal kecsegtetik, hogy 30—40 év után még visszatérhet a társadalomba, remény van arra, hogy megszelidül, társas élete a börtönben, s ha megéri, kint a szabad társadalomban is emberivé javul. Ezt a büntetésnemet tehát el kell törölni.

2. Halálbüntetés

Nem értem a képmutató fölháborodást, amely Orbán Viktornak e büntetésnem megvitatására való fölszólítását oly heves ellenzéssel fogadta, hogy mlg az Európai Unióból való kizárásunkkal is megfenyegetett. A szólásszabadság oly heves védelmezői egyszeriben eltiltanák még a tudományos elemzést is erről az emberiség történetével együttjáró, ősi büntetési formáról. Amely a világ legtöbb országában ma is elevenen gyakorlat, egyebek közt a szabadság e nagy híveitől ajnározott Egyesült Államok számos államában. Pedig igenis volna róla vitatkoznivaló, higgadtan, tudományos, lélektani alapon. Nagyon szabatosan és tüzetesen körülhatárolt esetekben föl kell újítani. Nincs ember, aki hitelesen bizonyítaná, hogy a halálbüntetésnek van vagy nincs elrettentő hatása. De nem ez a fő szempont, hanem az, hogy a társadalmat védjük meg a javíthatatlan gyilkos természetektől. Csak a minap is olvashattuk, hogy egy gyilkos letöltötte néhány éves büntetését, kijött a börtönből, s még aznap vagy másnap újra ölt. Egy másik meg kifejezetten sorozatgyilkos volt: négy-öt embert tett el láb alól. Az ilyentől meg kell védeni a társadalmat, nem érezhetünk kíméletet, nem játszhatjuk a humanistát. Ezekre vonatkozik a szellemes mondás:

1. Halálért halál, mint a Paló macskája. Ezt édesanyámtól tanultam. Veprődön (Bács m.) született, a szóláshasonlat mögött helyi anekdota húzódik, én már nem emlékszem, de lehet, hogy vajdasági olvasóink közt akad, aki ismeri. Egyébként népi ítélet, ha elavult is. 2. A francia Alphonse Karr (1808—1892) már a 19. század közepén fölvetette: el kell törölni a halálbüntetést? Helyes! Que messieurs les assassins commencent! Kezdjék a gyilkos urak! (Tóth Béla: Szájrul szájra. 1895. 322.) 3. A halálbüntetést a humanista gondolkodás elsősorban a téves ítéletek kockázatától való biztonság végett tiltotta, tiltja. Ez a veszély ma is fönnáll. 4. A halálbüntetés eltörlése után helyére a tényleges életfogytiglan lépett. A kilátástalanság fegyelmezhetetlenné teszi a rabot, tehát el kell törölni; nem a gyilkos védelmére, ahogy az Európai Bíróság kívánja, hanem a társadaloméra: az őrzés gondjainak és költségeinek enyhítésére. 5. Egyidejűleg a társadalmat a többszörös gyilkostól, akivel kapcsolatban az esetleges téves ítélet valószínűsége sem számít, a társadalmat mind igazságérzetének megtiprásától, mind a többszörös gyilkos tartásának fölösleges költségeitől meg kell szabadítani, tehát a visszaeső, kétszeres, kivált többszörös gyilkos számára a halálbüntetés valamely korszerű formáját (villamosszék, injekció) vissza kell állítani. 6. Ennek biztosan lesz visszarettentő hatása.

3. Melegbüszkeség

A homoszexualitás: rendellenesség

Audiatur et altera pars Grün újságolja Kohn bácsinak: - Hallottad, hogy az írek után nálunk is engedélyezik a melegházasságot? - Az hagyján, csak nehogy kötelező legyen! – válaszol Kohn bácsi. A homoszexualitás rendellenesség; a gének, a kromoszómák betegsége. A férfi és női természet cáfolata. Az egyistenhívők, keresztények, zsidók, mohamedánok számára halálos bűn. Átok annak, aki áldozata. A katolikus egyház katekizmusa (1993) szerint: „Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot, ami

többségük számára megpróbáltatást jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyengédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét. Ezek az emberek arra hivatottak, hogy Isten akaratát valósítsák meg életükben, és amennyiben keresztények, az állapotukból adódó esetleges nehézségeket egyesítsék Urunknak a kereszten hozott áldozatával.’ (464). Mindenekelőtt ne botránkoztassák meg ép ösztönű felebarátaikat hivalkodásukkal, „melegbüszkeséggel”, fölvonulásokkal; maradjanak négy fal közt. A Szentírás – az Ószövetség és az Újszövetség egyképpen – félreérthetetlenül elítéli. Ezért érthetetlen, hogy keresztények – mint a jellegzetesen katolikus írek – hogyan fordultak szembe hitükkel. Az Ószövetségben halállal bűnhődtek a homoszexuálisok. Szodoma és Gomorra története már Mózes első könyvében helyet kapott (Teremtés, 18,20; 19, 1—19). A Leviták könyve a nemi erkölcs szabályait szinte pontokba foglalja, köztük egyértelműen ezt: „Ne hálj férfival úgy, ahogy asszonnyal szokás hálni; ez gyalázatos dolog” (18,22). A nyomaték kedvéért megismételte, megtoldva a megtorlás fenyegetésével: „Ha valaki férfival hál együtt, úgy ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk” (20,13). A Bírák könyve megismétli Szodoma históriáját ezzel a jellemző fordulattal: Béliál fiai megzörgették az öreg levita ajtaját, és követelték, hogy vendégét hozza ki, „hadd ismerjük meg” (19, 22~Teremtés 19,5). A levita a vendégjogot szentnek és sérthetetlennek tartva helyette a feleségét vitte ki nekik. A támadók biszexuálisok voltak, beérték nővel is: „Megismerték és erőszakot követtek el rajta egész éjszaka, egészen reggelig. Hajnalban aztán elengedték” (uo. 25). Mózes egybehívta egész Izraelt, és harmadik, utolsó beszédében többek közt emlékeztette őket, hogy az Úr „lángoló haragjában” miért pusztította el Szodoma és Gomorra bűnös népét (Második törvénykönyv 29,22). Izajás~Ézsaiás próféta szintén Szodoma példájával fenyegette meg a korabeli vétkeseket (1,7). Jeremiás próféta ugyancsak Szodomának és Gomorrának végzetével intette népét (49,18; 50,40). A Zsoltárok könyve is tartalmazza ezt az intelmet (11,6). Izrael hite élvezredek óta nem változott ennek a megítélésében. Az Újszövetségé sem. Máté evangélista lerögzítette, hogy - Mózes engedékeny törvényével szemben, mely megengedte a férjnek, hogy „válólevelet írva” elbocsássa feleségét - Jézus keményebb törvényt szabott: amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza (10,9). Ha az állam világszerte többnyire megengedi is, a katolikus egyház változatlanul ezt vallja. S ha ez mellett – az emberi természet gyarlóságát tekintve is – évezredek óta kitart, hogy ane ragaszkodnék az egyneműek „házassága”, egyáltalán: nemi kapcsolata ellen a több ezer éves emberi törvényhez. Ezt Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt első levele Mózeséhoz hasonló klasszikus fogalmazásában így hagyta a keresztény utókorra: „Asszonyaik a a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot. De meg is kapták tévelygésük megszolgált bérét” (1,26—27). A homoszexualitás a kamaszkorban – kit erősebben, kit gyöngébben -- megkísérti a férfinemet. Ezért nem mindegy, hogy a neveléstudomány és nevelési gyakorlat a családban, iskolában, társadalomban, ezt a fejlődési rendellenességet normálisnak vagy patologikusnak tekinti, hiszen a homoszexuálisok tobzódása a nyilvánosság előtt, szinte kérkedése defektusukkal, növeli a kísértést a serdülőkben, s olyat is e szenvedély rabjává tehet, aki különben kilábalna belőle. Ezért a társadalom – és az állam – kötelessége, hogy kordában tartsa e szenvedély rabjait. Senki nem gondol ma ószövetségi büntetésre, de arra igen, hogy a génhibából ne akarjanak erényt, dicsőséget faragni, hanem a dolog természetes rendjének megfelelően tartsák kordában ösztöneiket.

Péter László professor emeritus