//

Elszakítva – családjától rabolták el a szovjetek Horváth Lászlót + FOTÓK, VIDEÓ

Cikkünk frissítése óta eltelt 7 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

beszelgetes_horvath_laszloval16_gs

Nem csak az ember életét és vagyonát, de a személyiségét is el lehet rabolni – így tett a kommunista rendszer Horváth Lászlóval, aki magyarként született ugyan, de hároméves korában nagyszülei kezei közül tépték ki szovjet katonák, és éveket kellett ledolgoznia egy olajfinomítóban. Huszonegy éves koráig nem térhetett haza, szüleivel még közös nyelven sem tudott beszélni, mikor találkoztak. Semmilyen kártérítést nem kapott.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján mindazon emberek szenvedését felidézzük, akiket kisemmizett, megölt vagy üldözött a totalitárius rendszer. Horváth László esete egyedi, tragédiája azonban nem kisebb az imént felsorolt borzalmak megélőinél. Hároméves korában a nagyszülei karjai közül rabolták el orosz katonák, több ezer kilométerre az otthonától, idegen földön nőtt fel hazátlanul és család nélkül. Felnevelésének költségeit embertelen fizikai munkával kellett ledolgoznia egy sivatagos ázsiai olajkútnál. Huszonegy éves elmúlt már, mire hazai földre térhetett vissza és ismét láthatta családját. Elszakítva címmel Jaksi Kornél dokumentumfilmet forgatott az idős ember életéről, tapasztalatait pedig személyesen is megosztotta a megyeházán Horváth László, ahol Miklós Péter történésszel idézte fel a kint töltött éveket.

Szüleitől elszakítva árvaházba került

Javában dúlt már a második világháború, mikor Horváth László 1942 júniusában megszületett. Édesapja frontszolgálata alatt a családot anyja Ungvárra, a szüleihez költöztette, majd Kárpátalja újbóli elvesztésekor nagyszülei szerették volna visszavinni a fiút Magyarországra. A tiszai hídnál a szovjet őrök ellenőrizték papírjaikat, mikor azonban a nagyszülőket átengedték, a fiút kitépték a kezükből, és magukkal vitték. Ungvárra került vissza, egy intézetbe sok másik árva gyerekkel egyetemben – senki nem monda meg neki, hogy miért vitték el, azt sem, hogy mikor mehet haza. Nem is értette a körülötte lévők nyelvét.

Az ungvári intézetben több másik gyermekkel került össze, közöttük voltak lengyelek, románok, csehek, németek, még egy bolgár árva is. Innen Munkácsra szállították őket 1945 októberében, ahol aztán az iskolát is megkezdték. “Adtak nekünk enni, de sosem annyit, hogy jóllakhassunk. Az iskolában fával fűtöttünk, így jelentkeztem favágásra, hogy egy kicsivel többet kaphassak. Egyetlen magyar nyelvű tanárnő volt, aki otthonról, a saját gyümölcsöséből hozott nekünk almát és szilvát” – mesélte Horváth László. A tanárnő azt is elmondta neki: magyar származású, és erre mindig büszkének kell lennie. Elmondása szerint ez adott a későbbiekben is erőt neki, szította benne a honvágyat egy olyan ország iránt, amit tulajdonképpen még nem is látott.


Jaksi Kornél Elszakítva című dokumentumfilmje

1957-ben kijárta az általános iskolát, majd a megkérdezése nélkül eldöntötték: az olajipari szakiskolában folytatja tanulmányait, hogy olajbányász legyen. Kétéves képesítését követően legalább már a választás lehetőségét megkapta Horváth László: mehet dolgozni Szibériába, vagy egy ázsiai sivatagba. “Mivel a meleget jobban bírtam a hidegnél, így ez utóbbi mellett döntöttem, itt kellett hát három évet lehúznom” – emlékezett vissza. Azt mondták neki, hogy addig nem kérvényezheti a hazamenetelét, míg le nem dolgozza a felnevelésébe fordított összeget. Ez minimum három esztendőt jelentett embertelenül nehéz fizikai munkában, mely mellett ugyan fizetést is kapott, azt mégsem tudta mire elkölteni, hiszen semmi nem volt a munkahelye közelében. 160 kilométerre volt a legközelebbi város, ahova nagy ritkán bejártak szórakozni, a munka során azonban erőt adott neki, hogy ha leszolgálja idejét, talán ismét láthatja otthonát.

“Kitörölném az emlékezetemből ezt a két évtizedet”

Végül 1963-ban nyílt lehetősége erre, megkapta útlevelét, és a hazátlanságból végre visszatérhetett gyökereihez, hogy felkeresse szüleit. Öt évre szóló útlevelet kapott, ennek ideje alatt bármikor visszatérhetett volna Oroszországba ő azonban nem vágyott rá. “Volt egy élettársam, akit nagyon nehéz volt otthagynom, de megmondtam neki: én Magyarországra tartozom, nem vagyok idevaló. Rajta kívül azonban semmit nem sajnáltam itt hagyni, nem tekintettem ezt a vidéket otthonomnak, nem voltak barátaim, szeretteim itt. Legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből is ezt a közel két évtizedet” – mondta Horváth László. Édesapjával 21 évesen találkozhatott újra, és megszólítani sem tudta, hiszen fiával nem egy nyelvet beszéltek. Hosszú évek után, immáron egyedül él a férfi Nagymágocson.

no images were found

A rendszerváltást követően ő is jelentkezett az államnál kárpótlásért, azonban sorra elutasították kérelmét, mivel esetére kevés példa volt csupán – legalábbis kevés hozzá hasonló, elrabolt gyermek adott hírt magáról a későbbiekben. “A hivatalos álláspont szerint nem raboltak el, mert személyes szabadságomban nem korlátoztak. Én mégis a szögesdróton belül, távol a szeretteimtől nőttem fel, nem mehettünk ki az utcára sem, csak a felügyelőinkkel. Rab voltam” – mondta könnyeivel küszködve az idős úr.

Miklós Péter történész kiemelte: a háború után maradt árvákat sok esetben összegyűjtötték és tárnákban dolgoztatták, ahova a kis testük is befért, az azonban nem volt jellemző, hogy elszakították volna családjuktól. A második világháború egyik legnagyobb magyar tragédiája a málenkij robot, melynek áldozatát hozta a fiatalságától, családjától megfosztott nagymágocsi férfi.

no images were found

Előző sztori

Ságvári-átnevezés – Jancsák Csaba: Szegedi kötődésű névadót Ságvári helyett!

Következő sztori

Kosárlabda: még egy szintet lépne a Szedeák