Szentestén álljunk meg a karácsonyfa előtt, fogjuk meg szeretteink kezét és felejtsük el a bántódásokat, a sértéseket, a bennünket ért méltánytalanságokat és határozzuk el, hogy a jövőben nagyobb hittel, szeretettel fordulunk majd közvetlen és tágabb környezetünk felé.
A leengedett ablakú, csillogó-villogó kiskocsiból éktelen káromkodás hallatszik, a sofőr egy negyvenes nő, mellette valószínűleg anyuka, az egyik szegedi parkolóban helyet keresnek maguknak. A felháborodás oka: Ez a sok barom ide áll az épület elé, még a „rokkantosok” helye is tele van! Mennének a … , mondja az úrhölgy, de ez a kifejezés már nem kívánkozik ide. A mama behúzott nyakkal sunyít, nyilván ilyenkor jobbnak látja nem megszólalni. A helyzet pedig a következő: parkolóhely van bőven a nagyáruház előtt, csak egy kicsit kell(ene) gyalogolni, s az nem tetszik hősnőnknek. Pedig, amikor kilép a járműből, látszik rajta, hogy ráférne egy kis mozgás. Aztán elhalkul a szitkozódás, már előttük a bevásárlókocsi és indulnak a nagy kalandra, megveszik a karácsonyi ajándékot, a szeretet ünnepére…Nyilván nem csak én lehettem és voltam szem-, meg fültanúja az ilyen jeleneteknek ezekben a napokban, amikor az emberek megrohamozták a boltokat. A nyugodt, békés, szeretetteljes ünnepi kívánalmak mellé, bizony jutott bőven a fentihez hasonló ingerült kifakadás, a sorban állásban türelmét vesztett atyafiak tolakodása, könyöklése, „ölni tudna a szemével” tekintetek sokasága, a pénztárosok kioktatása és viszont, egyszóval ez (is) jellemezte a karácsonyi ünnepekre való készülődésünket.
De vegyük inkább számba a derűsebb oldalát is az adventi és a karácsonyi előkészületeknek. Mennyi mosolygós, kipirult arcú és csillogó szemű kicsi gyermeket láttunk ilyentájt, amint viszi magával az ajándékokkal teli cipős dobozt és adja át a gyűjtőhelyen, megtapasztalva ezzel az ajándékozás, az adakozás, a segítés örömét. S, ha most megérezte ennek a csodálatos érzésnek, a szeretetcsokor átadásának szívet melengető hatását, valószínűleg egy életen át meg is tartja magában és nem felejti el, hogy nemcsak kapni, hanem adni is jó…Egyébként az emberek úgy tűnik ilyenkor a leginkább fogékonyak a segítségnyújtásra, hiszen se szeri se száma azoknak az akcióknak, amelyeket e kis hazában december folyamán tartottak és azokon milliós nagyságrendű adományokkal segítették a rászorulókat. A Katolikus Karitász számára szervezett média-kampány volt az egyik ilyen ünnepi megmozdulás, amelyben az emberek — az ötszáz forintos telefonhívásoktól a legkülönbözőbb értékes felajánlásokig – jelentős adományokkal gazdagították a gyűjtés összegét. Neves sportolóink eddig féltve őrzött relikviáikat ajánlották fel árverésre, s volt olyan adományozó is, aki egy lakóházat kínált fel erre a célra!
De nem volt kisebb az erkölcsi értéke azoknak az ajándékoknak sem, amelyet a nagycsaládosok, az idős, magányos emberek kaptak a különféle karitatív szervezetektől: egy-egy vaskályha, mellé tűzifa a téli hónapokra, bizony sokaknak szerzett örömet ezekben a napokban. S mennyien, kiváltképpen a sajtóban, gúnyolódtak ezen, mondván, hogy az ilyen adomány „retro- jellegénél” fogva a huszadik század első évtizedeit idézi! Az új tulajdonosok valószínűleg nem osztják e frappánsan és „trendi stílusban” fogalmazott véleményt.
Amióta a társadalom lényegesen több gondot fordít a közöttünk élő fogyatékos emberekre, az ő ünnepük is tartalmasabb, bensőségesebb és lelkiekben gazdagabb. Több ilyen környezetben is volt alkalmam látni az elmúlt napokban azokat a rövid, de gondosan megszerkesztett műsorokat, amelyeket ezek a gyermekek, illetve felnőttek adtak elő, s amelyekből sugárzott a szeretet a hozzátartozók, a gondozók, az érdeklődő nézők felé. S azt a boldogságot, amikor a saját maguk által készített kis tárgyakat átadhatták a teremben lévő szülőknek, testvéreknek, nagyszülőknek! Könnyekig megható jelenetek szemtanúi lehettünk, de egyúttal arról is megbizonyosodhattunk, hogy a közösség nem engedi el ezeknek az embereknek a kezét, s az ő életüknek is igyekszik megfelelő tartalmat adni.
Ami még élteti bennünk a jövőt illetően a reményt, hogy az emberek egyre több városrészben, településen, utcai közösségekben szükségét érzik az összetartozásnak, advent idején, a várakozás magasztos és méltóságteljes légkörében együtt gyújtanak gyertyát, hatalmas kondérokban főznek teát, imát mondanak szeretteikért, mindnyájunkért, vagy egyszerűen beszélgetnek kisebb csoportokba verődve, erőt merítenek a hétköznapokra. Nem sikerült tehát annyira „globalizálni” ezt a társadalmat, mint ahogyan azt egyesek szerették volna, nem esett szét mindenütt a városi közösség sem, sőt, egyre nagyobb igényt tart arra, hogy megismerje a szomszédját, a környezetében élőket. Mégpedig nemcsak karácsony idején, ami szintén bátorító lehet.
Most, amikor elcsendesül a kinti zsibongás, véget ér a nagy rohanás, csendesedjünk el mi is legalább egy rövid időre. Szentestén álljunk meg a karácsonyfa előtt, fogjuk meg szeretteink kezét és felejtsük el a bántódásokat, a sértéseket, a bennünket ért méltánytalanságokat és határozzuk el, hogy a jövőben nagyobb hittel, szeretettel fordulunk majd közvetlen és tágabb környezetünk felé. Gondoljunk a határainkon túl élő magyar testvéreinkre, akik, ha nehezebb körülmények között is, de ugyanúgy élik meg az ünnepeket, mint mi, ugyanolyan reményekkel tekintenek a jövőbe, mint mi. Isten áldja meg mindannyiunk karácsonyát.
