A rendszerváltás előtt tiltottnak számított, azóta vitatéma a doni katasztrófa. Hetven évvel ezelőtt, 1943. január 12-én kezdték meg az áttörést a szovjetek a gyengén felszerelt és elnyújtott vonalon védekező magyar 2. hadsereg ellen, ami történelmünk egyik leggyászosabb katonai vereségéhez vezetett. Közel háromezer szegedi soha nem tért vissza a folyó partjáról.
Két-három generáció is felnőtt már a második világháború vérzivataros időszaka, a Don-kanyarban történt katasztrófa óta, és lassan az utolsó túlélőktől is búcsút veszünk, mégsem sikerült még lezárnunk a történelem e sötét korszakát. Hetven éve, 1943. január 12-én kezdődött meg a történelemkönyvekbe doni katasztrófaként bevonult csata, melyben a 2. magyar hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett: több mint ötvenezer ember lelte halálát az ütközetben, a hadifogságban esett honvédekkel együtt 126 ezer fős veszteséget számolt el Horthy Miklós kormányzó ’43 tavaszán.
Nem sírhatták ki magukat a családok
“Ahogy a legtöbb huszadik századi tragédiának, úgy a doni katasztrófának is mai napig érezhető lenyomata van a társadalomban. Kádár és Rákosi idejében ezek az elesettek nem hősök, hanem a náci állam szövetségesei voltak, akik a baráti Szovjetunió ellen emeltek fegyvert. Több százezer család nem tudta kisírni magát, meggyászolni és méltó módon megemlékezni az ottmaradt apákról, fiúkról” – magyarázta portálunknak a témát kutató Bánhidy Vajk történész. A II. világháborúban Csongrád megye embervesztesége megközelítette a 20 ezer főt, ennek közel fele a doni áttörés során vesztette életét. Szeged 4728 fős teljes emberveszteségéből közel 3 ezer fő halt hősi halált a folyó partján.
Minél távolabb kerülünk egy korszaktól, annál nehezebb az információk, források felkutatása, hiszen egyre kevesebb ember él, aki elmesélhetné. A Don partján történtek feldolgozása és az áldozatok rehabilitálása már a rendszerváltás előtt is megkezdődött, Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című műve, vagy Sára Sándor Pergőtűz című dokumentumfilmje a nyolcvanas évek elején új nézőpontból közelítette meg a világháború magyar tragédiáját. A történész szerint a mai napig kerülnek elő a csata helyszínéről is dögcédulák, tárgyi emlékek, valamint a háborúban részt vevő országok együttműködésének köszönhetően napjainkra már tényszerű, valós képet kaphatunk a második hadseregről.
Kötelességből, nem dicsőségből mentek a harcba
Ugyan a világháborús lehetőségeinkről, és a történészek által tudománytalannak tartott “mi lett volna, ha” kérdéskörről parázsviták folynak a mai napig, a szakértők nagy része egyetért abban, hogy a tengelyhatalmak szorításában kevés mozgásterünk maradt önálló, józan cselekvésre. Bár a magyar hadvezetés egyértelműen német-orientált volt, a politikai elitet megosztották a harmincas évek eseményei. “Bár Horthy Miklós személye és egyes cselekedetei vitathatóak, nem lehet egyszerűen az ő felelősségére vonni a háborúba lépést. Az első világháborút követően harmadára csonkított ország területeket kapott vissza a bécsi döntéseket követően, történelmi magyar városokra került ki ismét a lobogónk. Hitler szlovák és román szövetségeseinek kárára csatolt vissza Magyarországhoz hatalmas területeket, tudni lehetett, hogy ezért nagy árat kell majd fizetnünk. Mindezek ellenére is csak a világháború kitörése után másfél évvel üzentünk hadat a Szovjetuniónak” – foglalta össze a történész. Nemcsak a Vörös Hadsereg, de ’42 után a Wehrmacht megszállásától is ugyanúgy tartó magyar vezetés – bár óvatosan nyitott a szövetségesek felé – a két nagyhatalom közé szorulva gyakorlatilag választási lehetőség nélkül maradt.
“Hitler kezdeti sikerein felbuzdulva sokan láttak lehetőséget Németország oldalán, hiszen a Führer pár hónap alatt elérte azt, amit II. Vilmos császár négy véres év alatt sem. A Szovjetunió megszállására irányuló Barbarossa hadművelet megtorpanása után azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a német hadserege nem fog tudni felülkerekedni a szinte végtelen forrásokkal bíró, diktatórikus országon. Ennek tudatában a frontra vezényelt magyar katonák vezetői sem dicsőséges csatába indultak, hanem hogy eleget tegyenek kötelezettségeiknek Németország szövetségeseként” – magyarázta Bánhidy Vajk. A 2. hadsereg katonáinak egy irreálisan hosszú, 200 kilométeres vonalat kellett védeniük a hazai hadianyag legjavával felvértezve – amely nemzetközi szinten elavultnak számított. Rendkívüli, mínusz negyven fokos hidegben harcoltak ismeretlen helyen, idegen földön egy szinte kimeríthetetlen utánpótlással bíró ellenféllel szemben. Ezek a körülmények egy megfelelő felszereltségű hadsereget is lehetetlen kihívás elé állítottak volna.
A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadsereg-parancsnokság működését 1943. április 30-án beszüntette. Jány vezérezredes a vereséget követően gyávának nevezte katonáit, és drasztikus megtorló lépéseket helyezett kilátásba a visszavonuló katonáknak. Hadparancsa osztatlan felháborodást keltett a magyarok körében, melyet végül visszavontak. Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó sorai szerint “A 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak”.
