Írjon nekünk

ARC

Urbán András: Pass-port Szabadka, Pass-port Szeged

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/tuti.jpg

Megjelent:

Kedden a Thealter színházi találkozó műsoraként a Pass-port Subotica/Szabadka – A démonok városa című darabot mutatták be, amely a MASZK Egyesület és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közös munkájának első állomásaként jött létre. Urbán András rendezőt, a szabadkai színház igazgatóját a szegedi bemutató előtt e két előadásról és a társulat brazíliai vendégszerepléséről kérdeztük.

Hétfőn kezdődött Szegeden az egyhetes Thealter nemzetközi színházi találkozó – tizenöt helyszínen nyolc ország huszonhárom színházi alkotócsoportjának bemutatkozását láthatják az érdeklődők –, mely a Pass-port Segedin/Szeged –, avagy maga az ördög című előadással nyílik meg. A darab a MASZK Egyesület és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közös projektjének keretében született, amely a határ menti létet és kapcsolatokat vizsgálja.

– Az EU-s pályázat – amelynek keretében megszületett a két előadás – a határon átívelő kapcsolatokat támogatta, és az IPA keretében valósult meg. Mi a MASZK Egyesülettel idestova 10 éve működünk együtt, ez évi egy kooprodukciós bemutatót jelent. Szabadkai magyar társulatként tényleg éljük is ezt a határon átívelő kapcsolatot, hiszen folyamatosan jelen vagyunk Magyarországon is. Ennek kapcsán jött létre a projekt ötlete, amely 3 előadásból tevődik össze. A társulatunkhoz kapcsolódott még két szegedi színész, Seres István és Csorba Kata, illetve két szerb színész a Szabadkai Szerb Népszínházból. Két csapatra osztottuk a társaságot. Az egyik főleg a Vajdaság északi részében és a határ mentén végzett kutatásokat, főleg interjúk, kérdőívek, beszélgetések formájában az iskolákban, az utcán, ugyanakkor jelentkezés alapján is véleményt lehetett mondani a témával kapcsolatban, a másik csoport pedig a magyar oldalon csinálta ugyanezt. Az első előadás, a Pass-port Subotica/Szabadka – A démonok városa című főleg az otthoni élményekre támaszkodva készült, a Pass-port Segedin/Szeged –, avagy maga az ördög pedig az itteniekre koncentrál. Az első előadás főleg a multikulturalizmussal és az egymás mellett élés problematikájával, konfliktusaival foglalkozik, míg a magyarországi verzió egy kicsit bonyolultabb, hiszen itt homogén közegről van szó. Felmerül a határ két oldalán élő magyarok közötti viszony is, ezek is olyan kérdések, amelyek nem szabad, hogy tabuk legyenek. Az ember lehet szókimondó, attól függetlenül, hogy mégiscsak barát marad vagy jó testvér.

– Milyen következtetésekre jutottak a felmérések kapcsán, mennyire ismerik egymást a Vajdaságban egymás mellett élő népek, mennyire kíváncsiak, érdeklődőek, nyitottak a szomszéd nyelve, kultúrája, történelme iránt?

– A szabadkai közegben az volt a félelmetes, hogy aki nem kimondottan ezzel foglalkozik, az közömbös a téma iránt, azt látjuk, nincsenek átjárások a különböző közösségek között. A fiataloknak szinte fogalmuk nincs arról, mit csinál a másik, továbbá létezik bizonyos ellenségesség is a másikkal szemben. A felmérések nem a tudományosságra törekedtek, inkább egyfajta inspirációs halmaznak nevezném a gyűjtést, amely az előadás létrejöttét segíti. Azt tapasztaltuk, nagyon rosszak az átfedések, egyre inkább elszigetelődnek egymástól az emberek. Magyarországon ugyancsak azt észleltük, hogy a tizenvalahány kilométerre lévő határ olyan furcsa elválasztó falat képez, amin az emberek nem látnak át. A megkérdezettek bizonyos része vásárlás céljából átjár ugyan a határon, de nem igazából kíváncsi a szomszédra. Az itteni magyar közösség inkább nyugat irányába fordult, s meglehetősen homályos képzetei vannak a határ másik oldalán zajló életről, illetve az okokról, hogy miért van ez így. Nagyon furcsa helyzet alakult ki, általában véve érdektelenség uralkodik. Egy fiatal középiskolással beszélgettünk Csongrád megyében, aki elmondta, ők nem gondolkodnak a szerbekről, nem érdekli őket, véleményük sincs a témával kapcsolatban. Többször felteszem magamban a kérdést, ha nem Magyarország mellett élnék, én is ilyen érdektelen lennék? Találkoztunk olyan értelmiségivel, aki Szabadkát úgy jegyezte meg, hogy az az a város, ahol föl lehet tenni az autót a vonatra, amely aztán elszállítja egészen Montenegróig. Végül is, mindez csak játék, nem ez a lényeg, az előadás az emberekről szól.

– Hogyan tükröződnek a felmérés eredményei az előadásokban, hogyan lehetett a színház nyelvére lefordítani egy kérdőív tanulságait?

– Az előadások tulajdonképpen nem akarják lefordítani a vizsgálat eredményét, de mindenképpen egyfajta képet mutatnak fel önmagunkról, azokról a sztereotípiákról, amelyek befolyásolják gondolkodásunkat. A magyar előadásban van egy olyan rész, melyben rájöttem arra, hogy ezek tulajdonképpen nem is az én gondolataim, véleményem, bár nagyon kritikus jelenetek, hanem az a fajta képzetvilág, amelyet maguk a magyarok mutatnak fel folyamatosan magukról. Az az érdekes, minthogyha ezt sokszor elfogadnák, s mintha ideológia lenne ahhoz, hogy lehetünk ilyenek, vagy mi ilyenek vagyunk. Ez a klisé kerül előtérbe, annak ellenére, hogy negatív végkicsengésű dologról van szó.

– A szeptemberben elkészülő harmadik előadás egyfajta szintézisét adja az első kettőnek?

– A Pass-port 3 nem az előző két előadásból tevődik össze, tehát nem azok legjobb jeleneteit felhasználva csinálunk egy harmadik darabot, hanem a két előadás tapasztalataiból, az összes rendelkezésünkre álló anyagból gyúrunk össze egy önálló művet. Itt mind a két csoport együtt fog dolgozni. Fontos még elmondani, hogy a kérdőívezést, kutatást maguk a színészek végzik, akiknek a határmentiség az életük része. Ők egymással is készítettek interjúkat. Tulajdonképpen ők az előadások táptalaja, amikor szembesülnek bizonyos kérdésekkel.

– A projekt elején elhangzott, hogy a felmérés nyomtatott változatban is megjelenik?

– Egy dokumentumfilm-változat mellett döntöttünk. Az írásos anyag egy része is elérhető lesz, de ez majd a későbbi feldolgozás után dől el.

– A társulatot június végén meghívták egy brazíliai fesztiválra, milyen benyomásokkal, tapasztalatokkal tértek vissza?

– A német–magyar kapcsolatokat támogató Bipolár projekt keretében kerültünk ki Brazíliába, a Sao Jose do Rio Pretóban megrendezett nemzetközi színházi fesztiválra, ahol Brecht –The Hardcore Machine című előadásával mutatkoztunk be. Hat alkalommal játszottuk a darabot. A brazil fél nagyon profinak bizonyult. Latin-Amerika második legnagyobb színházi fesztiváljáról van szó, mi a nemzetközi programban szerepeltünk. Azt hiszem 10 napig tartott és naponta 3 előadást láthatott a közönség. Nagyon pozitív volt a fogadtatás, 10 napot voltunk és július 2-án értünk haza. Meg is lepődtünk, az első előadásunk után a párszáz főnyi közönség egyként felállt, bravózott, tapsolt és fütyült. Erre nem számítottunk. Mindez később is megismétlődött, s előadásról előadásra nőtt a közönség száma. Érezhető volt, hogy terjed az előadás híre. Furcsa rendszeretést tapasztaltunk, a közönség kezdet előtt több mint egy órával korábban érkezett a helyszínre, s a fal mellett állt sorba.

– A nyelv nem képezett akadályt?

– Portugálra fordítva ment le az előadás, a szöveget vetítettük, de a mozgásokhoz kötődő jelenetekre is jól reagáltak. Nagyon jól megszervezett fesztivál volt. Az öltözőinkben mindig volt friss gyümölcs, kávé, üdítő. Bármire szükségünk volt, a szervezők megpróbálták biztosítani nekünk. Nem volt semmi probléma.

– Hogyan magyarázza azt a jelenséget, hogy előadásaid a legkülönbözőbb nyelvi közegekben is működnek, nem csak Szerbiában és Magyarországon, de korábban Indiában, Németországban és most Brazíliában is egyformán meleg fogadtatás kíséri?

– Brazília bennünket is meglepett. Nagyon nehéz áttörni azt az akadályt, ami a helyzetünkből adódóan kísér bennünket, az, hogy magyar színház vagyunk Szerbiából. Ez nem a legjobb imidzs még Európában sem világos az embereknek, hogy ez mit jelent. Az előadásaink eléggé szövegközpontúak, ez sokszor bizonyos értelemben hátrány, hiszen egy feliratozott előadás nyilván másként működik. Vannak fesztiválok, amelyek nem törődnek ezzel, de véleményem szerint ez igenis számít. Brecht-előadásunk főleg a mozgásra épül, talán ennek is köszönheti külföldi sikerét. A színház érzéki művészet, olyan értelemben, hogy adott térben játszódik és valóságként jelenik meg. Hat az emberre, működik akkor is, ha nem föltétlenül a verbális részét próbáljuk megérteni. Az a fontos, hogy az előadás valamilyen materialista értelemben is megvalósuljon, ne csak a szöveg legyen a fő momentuma.

– Milyennek látod a jelenlegi magyar, illetve a szerb színházi életet, hol történnek érdekesebb, izgalmasabb kísérletek?

– Nehéz erről beszélnem, mert nem igazából van időm előadásokat nézni. Rengeteget dolgoztam az elmúlt időszakban, egyszerűen nem jutott időm másra. Olyan érzésem van, hogy most a szerbiai színházi világban jobban otthon vagyok, ami talán normális is, hiszen mi elsősorban szerbiai színház vagyunk annak ellenére, hogy ezt sokáig nem így láttuk. Most kezdem megérteni, hogy a nyelv miatt mindig valahogy a magyar színjátszáshoz soroltuk magunkat, Magyarország pedig – számomra legalábbis – egy eléggé zárt közeg, kicsit mostohagyerekként vagyunk itt. Most nagy átalakulások zajlanak a színházi, kulturális világban, ismerek kiemelkedően jó magyar rendezőket, akik eredeti dolgokat csinálnak. Illetve van egy olyan képzelt szituáció is, hogy az átlag kiemelkedőnek és fontosnak tart bizonyos előadásokat, rendezőket, miközben ők csak egy konvenció részeként működnek és nem igazán képeznek valódi értéket. A szerb színháznak is van ilyen ága, de ott nem létezett az a független alternatív kísérleti mozgalom, amely a magyaroknál megvolt a ’90-es években. A délszláv térségben inkább háborúztak az emberek, és nem színházat csináltak. A régi Jugoszláviában már előbb léteztek alternatív színházak, de ez a platform nem jött létre. Ott azonban a nagyszínházakban is mintha jobban helyet kapnának a más stílusirányzatot képviselő rendezők. Nincs független színház, de ki tud boxolni olyan pozíciót magának, amikor a konvencionális színházakkal dolgozik.

– Szerbiában is annyira függnek a színházak az aktuális politikai hatalomtól, mint Magyarországon?

– Igen, azt hiszem ez sajnos olyan betegség, amely minden társadalmi rendszerbe beleivódik.

Kommentek

ARC

Húsz éve a múzeum szolgálatában

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/tuti.jpg

Megjelent:

Medgyesi Konstantin 1999 augusztusa óta azért dolgozik, hogy a szegedi Móra Ferenc Múzeum sikeresen működjön.

Tovább olvasom

ARC

Elismerést kapott a mexikói nagykövetségtől a Gringos étterem

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/tuti.jpg

Megjelent:

Még februárban működtek közre egy mexikói festőművész kiállításán, amiért a közép-amerikai ország nagykövetsége oklevelet állított ki a vendéglátóegység részére.

Tovább olvasom

ARC

Kiss-Rigó: A demokrácia vélt bajnokai csak a nihilizmus diktatúráját építik

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/tuti.jpg

Megjelent:

Szerző:

A Szeged-csanádi Egyházmegye püspöke szerint húsvétkor azt ünnepeljük, hogy megtörtént a teljes és tökéletes kiengesztelődés Isten és az emberiség között.

Tovább olvasom

Aktuál