Sport

Szakszemmel 24. nap: Spanyolország - Olaszország

Szakszemmel 24. nap: Spanyolország - Olaszország

2012. július 2., hétfő
Szakszemmel 24. nap: Spanyolország - Olaszország

Vasárnap este Spanyolország felőrölte az olasz válogatottat a labdarúgó Európa-bajnokság döntőjében, így címvédőként is elhódította a nemes serleget. A 4-0-s mérkőzést Halkó Pál, a SZEOL SC Kft. ügyvezetője, a Tisza Volán SC labdarúgó-szakosztályának vezetője elemzi Szakszemmel.

Labdarúgó Európa-bajnokság, döntő:

Spanyolország – Olaszország 4-0 (2-0)

Kijev, Olimpiai Stadion, 70 500 néző. Vezette: Pedro Proenca (portugál)

Spanyolország:

Casillas – Arbeloa, Sergio Ramos, Piqué, Jordi Alba – Xavi, Busquets, Xabi Alonso – David Silva (Pedro 59'), Fabregas (F. Torres 75'), Iniesta (Mata 87').

Szövetségi kapitány:

Vicente del Bosque.

Olaszország:

Buffon – Abate, Barzagli, Bonucci, Chiellini (Balzaretti 21') – Marchisio, Pirlo, De Rossi – Montolivo (Motta 57') – Balotelli, Cassano (Di Natale 46').

Szövetségi kapitány:

Cesare Prandelli.

Gólszerző:

David Silva (14'), Jordi Alba (42'), F. Torres (84'), Mata (88') Álomdöntő! Álomdöntő? Igen az, hiszen az utóbbi évtized fuballnagyhatalma (nem mellesleg a címvédő) vívta az Európa-bajnokság döntőjét azzal az olasz csapattal, mely a tornasorozat mérkőzéseinek során – de leginkább a németek elleni elődöntőben – nyújtott teljesítményével sokak szemében esélyessé – sőt az egyetlen esélyessé, aki a spanyolokat megleckéztetheti – lépett elő. Abban azt hiszem, egyetérthetünk, hogy hatalmas taktikai csata volt várható, hiszen mindkét csapat nagyon szervezett, és mindkét válogatott élén kiváló stratégák állnak. De mi lehetett előzetesen a döntő momentum? Egyik oldalon a spanyolok félelmetes csapatjátékával vagy világklasszis egyéni teljesítményeivel kalkulálhattunk, míg az olaszok feldobódott hangulata, németeket túlszárnyaló állóképessége (kipihenték-e azt a mérkőzést?), esetleg egy kivételes izomzatú (hallom, akik most azt mondják: az agya helyén is), labdarúgó,

Balotelli

– akrobatikus megmozdulása lesz a csodafegyver? Meggyőződésem, hogy

Del Bosque

a legjobb tizenegyét küldte pályára, felesleges azon évelődni, hogy kevés a csatár, hiszen mind a tíz mezőnyjátékosa képes támadó- vagy támadást segítő játékra.

Prandellinek

inkább főhetett a feje, mert véleményem szerint védő játékosai nem klasszis labdarúgók, középpályásait

Pirlo

munkabírása „fényezi”, míg támadásépítésük igen esetleges,

Cassano

rapszodikus, Balotellin viszont nagyon sok múlhatott. Elkezdődött a mérkőzés, és mindenkinek (aki érintett) fel kellett hagyni a csodavárással. Bár az első spanyol szögleteknél látszott, hogy az olaszok milyen tanulékonyak – hatásosan alkalmazták e pontrúgás ellen (is) a területvédekezést –, elejétől fogva hatékonyabbnak tűnt a spanyol támadásépítés. Újdonság volt benne, hogy kissé türelmetlenebb volt a megszokottnál, de én ezt inkább dinamikusabbnak, gyorsabb befejezést sürgetőnek mondanám: hamarabb jött a felpassz, a hosszú átadás, a lőtt vagy ívelt oldalváltás. A szórványos olasz kontrák során rendkívül gyors felzárkózásra törekedtek Balotelli mellé az azzurik, látszott, nagyon bíznak az erőszakos támadójukban, akire rendszeresen irányították a megszerzett labdát.

Ramos

azonban nagyon hatékonyan védekezett ellene. Tíz perc, és egy

Fabregas, Xavi

kényszerítő után meg is volt az első nagy helyzet, meg ki is rajzolódott pontosan a spanyol hadrend: csodálatosan felépített, klasszikus 4–2–3–1, melyben Xavi, de gyakran helycserével

Iniesta

középről irányít,

David Silva

visszahúzódva, a jobb oldalról indul,

Xabi Alonso

– ha kell,

Iniesta

helyén – balra tolódva besegít a támadásokba,

Busquets

mindenkor biztosít,

Fabregas

pedig éket játszik. Az olaszok felállása szerencsés esetben 4–4–2 lenne, ha Pirlo nem kényszerülne rendszeresen a védelem közvetlen kisegítésére, így azonban annyira hátul játszik, hogy a felállásuk 4–1–3–2. Ez bizony kevésbé hasonlít a torna elején bemutatott három védős rendszerhez. A spanyolok első félidőben esett mindkét gólja igen gyors akció eredményeként született. Az első amolyan „barcás” volt, a másodiknál pedig már nem ért meglepetés, mert minden ibériai támadásban benne volt a veszély. Rendszeresen jobbra tolódva támadtak, ezen az oldalon voltak aktívabbak

(D. Silva

), viszont teljesen tudatosan többször is megjátszották a felfutó bal szélső hátvéd

Jordi Albát

, akinek gólja igen pazar volt. Hiába volt – a korábbi mérkőzéseiken látott tetszetős labdatartás alapján – a nem meglepő labdabirtoklási fölénye az olaszoknak, nem tudtak kibontakozni. Balotelli ellen gyors reagálású hadtestként gyakran hárman védekeztek, és mivel nem szabadult időben a labdától, ezek a támadások rendszeresen elhaltak. Az olaszok Cassano, Balotelli helycserével próbálkoztak, de eredménytelenül, mert Balotellivel szemben

Piqué

is hatékonyan védekezett, az erőtlen Cassanónak pedig esélye sem volt a faltörő kos szerepében. Véleményem szerint

Chiellini

korai, 21. percben történt kiválása nem sokat nyomott latba a mérkőzés végkifejlete szempontjából. Sokkal jobban hiányzott Pirlo szervező munkája, akinek erejét teljes mértékben a védekezés kötötte le. Most is sokat passzolt, de rengetegszer a saját tizenhatos vonaláról, nem egyszer feltűnt leghátsó(!) emberként. A második félidő elejét a spanyolok szellemes támadásai, tetszetős váltások, „fedett futások” során gördülő támadások, valamint az olaszok

Di Natale

révén középen némileg felgyorsult, erőteljesebb támadójátéka jellemezte. A szépítés meghiúsításához Casillas-bravúrra volt szükség, aki egyértelműen az Eb legjobb kapusa. Kapitányként és kapusteljesítményét tekintve is rendkívüli sportoló. Talán már most megjegyezhetem, hogy ebben a spanyol válogatottban nincs hiányposzt, valamennyien Európa legjobb labdarúgói közé tartoznak. Az 56. percben

Montoliviót

Thiago Motta

váltja, Prandelli lapot kért a 19-re – és nem jött be. A beálló játékos combizomsérülése négy perc játék után emberhátrányos helyzetbe hozta a taljánokat. (Előtte még Balotellinek volt egy jó lövéskísérlete). Talán öt percig tartották még magukat az olaszok, aztán… Aztán jött az, amit valószínűleg valamely műsorvezetőnő kedvéért találtak ki, és megígérem, hogy először és utoljára írok le, mert úgy érzem, sokkal inkább az önbecsülését vesztő, eleve feltett kézzel pályára lépő, gyáva, ötlettelen ellenfelet minősíti, mint a spanyol válogatottat: azaz a „tiki-taka…” Én maradnék annál a verziónál, hogy zseniális stratégák (Del Bosque,

Guardiola

) olyan korszerű játékstílust fejlesztettek ki, mely során kivételes talentumú labdarúgóik meg tudják valósítani önmagukat úgy, hogy közben örömüket lelik a játékban, varázslatos élményben részesítik a nézőket (ne felejtsük el, hogy esett még két „nem akármilyen” gól

Torres

és

Mata

révén) – és nem mellesleg – az ellenfelek nem találják az ellenszerét. Kiemelnék egy apróságot (de lehet, hogy mindennek az alapját?): a negyedik gólnál Torres (aki az utóbbi időben sok támadásnak volt kitéve) maga is belőhette volna a találatot (amivel egyedüli Eb-gólkirály lett volna), e helyett azonban asszisztot adott Matának (aki a nem túl imádott Chelsea-ben csapattársa). Ez a legyőzhetetlen Spanyol Armada egysége! Ez az Eb-döntő a legek mérkőzésévé vált, nem ismételném meg – a tévékommentátor az unalomba fulladt utolsó percekben, a „történelmi” jelzővel nem fukarkodva, úgyis többször megtette –, hogy mely nyolc-tíz dologban. Mindenesetre örülök, hogy ezt a „történelmet” most Spanyolország válogatottja írta, mert ők rengeteget tettek a fociért, mindezt kellő alázattal és méltóságos szerénységgel. A futballtörténelem ismétli önmagát és igazságot szolgáltat: amikor a hollandok úttörő szerepet játszottak a labdarúgás korszerű csapatjáték kialakításában, két világbajnoki ezüstérem és egy Eb-győzelem lett a jutalmuk. Amikor a németek stabil alapokra helyezték a bajnokságukat, és a tudományos felkészítés és kiválasztás elöljáróivá váltak, hadd ne számoljam meg hirtelen, hány vb- és Eb-elsőséget zsebeltek be. A franciák az utánpótlás-nevelés koronázatlan királyaiként – felismerve e terület fontosságát – egymás után nyerték a két világversenyt. Az olaszok taktikai újításaik, a kondicionális képességek fejlesztése terén végzett kimagasló tevékenységük révén szintén több vb-címet gyűjtöttek be az utóbbi évtizedekben. Időszerű volt, hogy kiemelkedő klubsikereik után a spanyolokról, válogatottjuk révén, szintén mint egy meghatározó futballkorszakról beszélhessünk – később emlékezhessünk.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.