Vélemény

Vélemény: Levelezünk, levelezgetünk…

Vélemény:  Levelezünk, levelezgetünk…

2011. december 30., péntek
Vélemény:  Levelezünk, levelezgetünk…

Roppant furcsának tartom, hogy egy nagyhatalom erkölcsi kódexében olyan elemek, kitételek vannak, amelyek alapján minden további nélkül elmarasztalhatják a „kicsiket”, azokat, akiket néhány évtizeddel korábban még a szabadság iránti töretlen lelkesedés és kitartás példájaként emlegetnek.

A mobiltelefon és az internet elterjedése előtt ilyentájt még nagy izgalommal nyitottuk ki postaládánkat és vettük ki belőle a leveleket, a karácsonyi, meg az újévi üdvözlőlapokat. Vajon ki gondolt ránk, ki írt nekünk, jaj, mi elfelejtettünk lapot küldeni a nagybácsinak, indulás a postára és gyorsan feladni egy szép színes lapocskát! Néhány éve azonban ez a szép szokás szinte teljesen elsorvadt, az írott szó immáron csak az sms-ek és email-ek formájában érkezik meg a címzetthez, az is igencsak kurtított formában. Persze, nem szabad általánosítani. Mert az alábbi példa is ékesen bizonyítja, hogy bizony még sokan vannak, akik tollat ragadnak és megírják levelüket. Nem tudom, hogy a magyar miniszterelnök korábban kapott-e karácsonyi üdvözleteket, de azt igen, hogy idén többször is kopogtatott az Orbán Viktornál a postás. S azt is, hogy bizony „jelentős emberek” tisztelték meg őt soraikkal. Például a világ egyik (még) nagyhatalmának számító Amerikai Egyesült Államok külügyminiszter-asszonya tartotta fontosnak, hogy december 23-án karácsonyi aggódó levelet írjon a magyar kormányfőnek. Hogy mi is Hillary Clinton akkora aggodalmának a tárgya, amiért ez udvarias hangú, de neheztelő levél tovább nem várhatott és mindenképpen oda kellett tenni a magyar miniszterelnök asztalára a karácsonyi bejgli mellé? Ami eddig kiszivárgott az ünnepi alkalomra postázott küldeményből, az a magyar demokrácia mostani állapotának gyöngülése, különös tekintettel a média- és az egyházügyi törvényre! Ez utóbbival a Clintonné félelme arra irányul, hogy „nem juthat be mindenki az egyházak közé, ami gátolja a polgárokat a szabad vallásgyakorlásban”. Világos. Ha valaki „bejut”, az már alapvetően anyagi támogatást jelent. Tekintet nélkül történelmi egyházi jellegére. Lehet idegen nevű vallási szekta, lehet egyértelműen gazdasági tevékenységre szakosodott társaság. A lényeg, hogy bent legyen a parlament által elfogadott egyházak listáján és ne érje szó a ház elejét. Legalábbis az amerikai külügyminiszter asszony szerint. Aki – nyilvánvalóan tanácsadóinak és a már ismert magyarországi „hiteles” emberjogi aktivistáknak az indíttatására – nagyon ügybuzgón foglalkozik a kis közép-európai ország belügyeivel. Arra viszont nem emlékeztetik az amerikai politikust, hogy ebben a kis országban történt az elmúlt időszakban jó néhány olyan esemény, amikor az amerikai adminisztrációnak nem ártott volna felemelnie a szavát mind a médiában történtek, mind pedig az emberi jogok megvédése kapcsán (elegendő, ha a magyar forradalom 50. évfordulójának gyászos és szégyenteljes eseményeit említjük). De azt sem ártott volna behatóbban megvizsgálniuk, ha már ennyire aggódóak, hogy a korábbi nagy vallásszabadság milyen hatást gyakorolt a magyar gazdaságra és mennyi ártatlan, hiszékeny embernek a vagyona vándorolt át a szabad egyházak birtokába! Érdekes, akkor sem reagáltak az amerikaiak, a demokrácia felkent bajnokai, amikor két NATO-ország tekintélyét csorbítva, közvetve beavatkozva belügyeikbe,

Simon Peresz

izraeli elnök, aki 2007. október 15-én kijelentette: „Megvettük Lengyelországot és Magyarországot!” S akkor sem aggódott, amikor e szégyenteljes és melldöngető kijelentés kapcsán a most magát mártírnak kikiáltó honi média hallgatott, mint a sír. Nem ismerem Clinton asszony vallási meggyőződését, de csak remélni tudom, hogy az annyit hangoztatott amerikai emberiesség, felebaráti szeretet ösztönözte őt a magyar egyházügyi törvény jobbításának javaslatára. A jogegyenlőség és a tökéletes demokrácia ismerete viszont arra, hogy sem a médiában, sem az élet más területén ne legyenek hiányosságaink. Mint ahogyan az az amerikai társadalomban sincsenek. Legalábbis szerintük. Igazság-felfogásuk szerint azonban minden további nélkül meg lehet támadni távoli (olajban gazdag) országokat, azzal a céllal, hogy ott megteremtsék az amerikai mintájú demokráciát. Így volt ez például 2003. március 20-án Irak ellenében, s a mái napig nem derült ki, hogy Szaddam Huszeinéknek voltak-e pusztító fegyvereik, amelyek esetleg más országokat (például Izraelt) veszélyeztették volna! Merthogy ez volt a támadás megindításának oka. A több, mint 8 éves beavatkozás 80 ezer iraki civil áldozatot követelt, egyes becslések szerint a kétszeresét, a demokráciacsinálók pontos nyilvántartásai szerint 3794 amerikai katona vált hősi halottá az ázsiai harcokban. És a szövetségesek veszteségei? (A kis Magyarország részéről egy emberéletet követelt a háború.) Afganisztánt ne is említsük, hiszen az még „aktív” stádiumában nem elemezhető, csak ugyanúgy elmarasztalható… Egyszóval, roppant furcsának tartom, hogy egy nagyhatalom erkölcsi kódexében olyan elemek, kitételek vannak, amelyek alapján minden további nélkül elmarasztalhatják a „kicsiket”, azokat, akiket néhány évtizeddel korábban még a szabadság iránti töretlen lelkesedés és kitartás példájaként emlegetnek, majd, amikor ezek az immáron független államok megpróbálnak önálló utat kijelölni saját fejlődésük és szabadságuk érdekében, akkor egyszeriben elkezdenek „aggódni” és „neheztelni”. Furcsa, ugyanakkor végtelenül érdekes, hogy Clintonné levele csaknem egyidejűleg érkezik José Manuel Barosso, az Európai Bizottság elnökének levelével, aki csakúgy a magyar demokrácia ügyét félti, mint amerikai politikus társa, de ő inkább a jegybanktörvényt kifogásolja, az egyházügyi törvény kevésbé. Utóvégre karácsony van, gondolja, s azt kihagyja aggodalmai sorából. Ez legalább nemes gesztus.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.