Kétszáz éve született Perczel Mór tábornok

Kétszáz évvel ezelőtt, 1811. november 11-én született Perczel Mór honvéd tábornok, az 1848 – 49-es forradalom és szabadságharc kimagasló alakja. Tábornokként és önkéntesként is részt vett a harcokban, visszaverte Jellasics seregét, Bem oldalán pedig a Temesköz felszabadításáért küzdött.

Kétszáz évvel ezelőtt született az 1848-49-es szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka,

Perczel Mór

. A népes Tolna megyei családban született parancsnok volt a forradalom egyetlen tábornoka, aki mindenfajta katonai előképzettség nélkül jutott ilyen magas pozícióba, tudását a harcmezőn vívott csaták tapasztalataiból merítette. A forradalom utolsó szakaszában erősen megromlott a kapcsolata

Kossuthtal

, és a forradalom vezérkarával is, utolsó ütközeteit így rangjától megfosztva, önkéntesként vívta meg.

Perczelek a csatamezőn

Perczel Mór 1811-ben született Bonyhádon. Családneve nem volt idegen a hadseregben, apja,

Perczel Sándor

, 1793-ban báró

Vécsey

ezredében szolgált kadétként. Később katonai szolgálataiért, valamint a harcokban szerzett sebekért hadnagyi kinevezést is kapott. Összesen 19 testvére volt, közülük több is tevékenyen részt vett az 1848-as harcokban, mind a két oldalon: fivére,

István

a császári csapatok mellé állt, lojalitásáért a Ferenc József-rend kiskeresztes lovagjává is ütötték. A két testvér szerencsére sosem találkozott a csatamezőn.

Mór nevelője

Vörösmarty Mihály

költő volt, az ő hatása alatt fejlődött ki erős demokratikus és hazafias érzése. Tizenhat évesen az 5. tábori tüzérezredhez került, de miután az 1931-es lengyel felkelés alatt csapatokat szervezett a császári erők ellen, eltávolították a seregből. Tolna vármegyében politikai pályán is indult: a haladó radikális párthoz csatlakozott, radikális nézetei miatt hamarosan elismert közéleti személyiség lett.

Út a tábornoki rangig

A szabadságharc kezdetén, 1848. szeptember 1-jén önkéntesekből megalakította a Zrínyi-szabadcsapatot. Ennek az alakulatnak az ezredeseként segített visszaverni a horvát

Jellasics

seregét, aki a császári erők támogatásával betört az országba. A pákozdi csatában a magyar csapatok szárnyát biztosította a Velencei-tótól délre, majd a győzelem után a Jellasics tartalék hadteste elleni hadmozdulatokat irányította.

Görgey Artúrral

vállvetve az Ozorai ütközetben bekerítették, és megadásra kényszerítették a sietve távozó horvát bán hátrahagyott tartalékait. Látványos győzelme a honvéd hadvezetés élére repítette, Országos Honvédelmi Bizottmány 1848. november 1-jén tábornokká léptette elő.

Ozora után a Muraközből is kiszorította a császári csapatokat. Windisch-Grätz decemberi támadása előtt feladata a Délnyugat-Dunántúl védelme volt, de december közepén – a császári csapatok sikerei miatt – parancsot kapott Görgey fel-dunai hadtestéhez való csatlakozásra. A visszavonulást ellenző Kossuth végül rábeszélte, hogy vállaljon csatát, de a móri ütközetben 1848. december 30-án vereséget szenvedett Jellasics és az osztrák

Ottinger

csapataitól. 2500 honvéd maradt a harcmezőn, és a főváros is elesett, ez a szabadságharc egyik legkomolyabb válságát vezette fel. Pest feladása után a Tisza vonaláig vonult vissza, ahol megerősített seregeivel ellentámadásba ment át: 1849. január 22-én elfoglalta Szolnokot, majd január 25-én Ceglédről szorította ki Ottinger Ferenc lovasdandárját. A hadvezetés azonban leállította előretörését, csapatainak egy részét pedig

Dembiński

tábornok keze alá csoportosította át. A sértett Perczel ezért lemondott tisztségéről, és átvette a IV. (bácskai) hadtest parancsnokságát, és '49 márciusától a délvidék felszabadításáért indított támadást. Keresztül vagdalta magát Szenttamáson, bevonult Pancsovára, majd Bem tábornok oldalán megtisztította a Temesközt is.

A szabadságharc vége

A tábornok Június 7-én ismét szembe kellett, hogy nézzen a délvidék visszafoglalására küldött Jellasics csapataival, a kátyi ütközetben a jelentős túlerővel szemben azonban alulmaradt. E csatának, de elsősorban Kossuthot és a hadvezetést bíráló, sokszor öntörvényű magatartásának köszönhetően először a tartalékos hadtest irányítását bízták rá, majd felmentették parancsnoki tisztségéből. A csatateret azonban ezután sem hagyta ott: A szőregi ütközetben (1849. augusztus 5.) és a temesvári csatában (1849. augusztus 9.) önkéntesként küzdött. A világosi fegyverletétel után halálra ítélték, nevét a bitófára tűzték. A megtorlás elől Törökországba, majd 1852-ben Angliába menekült. Csak a kiegyezést követően, 1867-ben térhetett haza, ahol rövid képviselőséget követően visszavonult. A vitathatatlan érdemű tábornok születésnapjáról több helyen is megemlékeznek határon innen és túl: szülővárosában, Bonyhádon személyes tárgyaiból rendeztek kiállítást, ahol iratai és naplója mellett a forradalom alatt viselt atillája is megtekinthető.