Vélemény: Kitántorogni a hazából

Az engem is bosszant, ha például mélységesen alulfizetett orvosoknak nemzetre vagy hazafiságra apellálnak, vagy pedagógusokat olyannal traktálnak, aminek lényege az, hogy ők a nemzet napszámosai, amik azt bizonyítják, hogy döntéshozók igenis vissza tudnak élni értékekkel és nemes érzésekkel, ha anyagiakról van szó, ha mások anyagi helyzetéről döntenek, vagy nem döntenek – ha nem emelnek fizetést.

Megyei laptársunk jegyzetírója azt írta nemrég, hogy tegyük szívünkre a kezünket, és ne hazudjunk, hanem valljuk be: ha olyan a munkánk, a szak- és nyelvtudásunk, a végzettségünk és olyanok a körülményeink, hogy megengedhetjük magunknak, hogy itt hagyjuk Magyarországot, akár csak kétszeres fizetésért is dolgoznánk-e külföldön. Én hajlandó vagyok szívre tett kézzel bevallani, hogy akár csak kétszeres fizetésért is dolgoznék külföldön, és gondolom mások is így vannak vele, ám a szerző messze kalandozik azzal, hogy egyenesen felszólítja az olvasót a távozásra: „ha tud, akar és van lehetősége, ráadásul többet is keres, akkor igenis menjen külföldre dolgozni az, aki megteheti”. A felkínált ultima ratio az, hogy „a romantikus dolgokból, például a hazaszeretetből nem lehet parizert venni, csekket befizetni, törlesztőrészletet kiegyenlíteni”. Való igaz, s magam is úgy gondolom, hogy olcsó ideológiai alkímia lenne azzal győzködni az embereket, hogy hazaszeretetből vegyenek parizert és fizessenek be csekket, de azért valamivel komplikáltabb dologról van szó – szerintem. Az engem is bosszant, ha például mélységesen alulfizetett orvosoknak nemzetre vagy hazafiságra apellálnak, vagy pedagógusokat olyannal traktálnak, aminek lényege az, hogy ők a nemzet napszámosai, amik azt bizonyítják, hogy döntéshozók igenis vissza tudnak élni értékekkel és nemes érzésekkel, ha anyagiakról van szó, ha mások anyagi helyzetéről döntenek, vagy nem döntenek – ha nem emelnek fizetést. De miért pont a hazaszeretettel állítja szembe a szerző az anyagi motivációt? Talán mert ő is érzi, hogy vannak olyanok, akik valamiféle hátsó szándékból akarják a hazaszeretettel motiválni az anyagi helyzetükkel elégedetlen embereket, amivel – a fentiek alapján – egyet is értenék, csakhogy a hazaszeretet az anyagi vagy általános léthelyzetükkel elégedetlen emberek számára a hatalmi manipulációtól függetlenül is lehet motiváció. Igenis vannak orvosok, akik – leegyszerűsítve – hazafias megfontolások miatt nem mennek külföldre. És voltak, vannak és lesznek orvosok, akik szinte küldetésnek tartják, hogy falvakban vagy isten háta mögötti településeken dolgozzanak, noha szaktudásuk és végzettségük alapján sokkal jobban fizetett állást is betölthetnének akár nagyvárosban. Gyerekkoromból emlékszek Zoli bácsira, akit szegény emberek hajnalok hajnalán is hívhattak, mert ő hóban-fagyban ment hozzájuk a kis Babettáján, és egy fillért sem fogadott el. Egyáltalán nem gondolom, hogy minden orvosból bújjon elő a Zoli bácsi, és úgy vélem, hogy az „anyagi megbecsülésről” már papolni sincs idő, de a hazaszeretet meg a hasonló közösségi motivációt nem kellene lesöpörni az asztalról, vagy a szerintem is fontos anyagi motivációval szemben kijátszani. A közösség miatt. A szerző azt írja, hogy „ha tud, akar és van lehetősége, ráadásul többet is keres, akkor igenis menjen külföldre dolgozni az, aki megteheti”. „Hogy mi lesz akkor az eddig itthon végzett munkájával? Az már a munkáltató gondja. Nyilván felvesz egy másik, adott esetben olcsóbb, rosszabbul dolgozó illetőt a helyére. Ez persze az ő problémája lesz, de ez is csak később derül ki, amikor mi, itthon maradottak elkezdünk elégedetlenkedni. Ekkor lehet, hogy észbe kap, hogy csak jobban meg kellett volna becsülni a külföldre távozót, ám már nincs mit tenni.” A gond az, hogy a külföldre menést sok esetben nem lehet a munkavállaló és a munkaáltató viszonyára egyszerűsíteni. Ha a magyar kamionsofőröket itthon nem fizetik meg rendesen, ezért külföldi cégeknél vállalnak munkát, annak nem akkora a társadalmi (közösségi) kihatása, mint amikor orvosok vándorolnak el. Szívem szerint azt mondom, hogy ha lehet, maradjon mindenki itthon, a kamionosok is természetesen, és aki tud, az jöjjön haza. De nem azért, mert a nagy világon e kívűl nincsen számunkra hely; és áldjon vagy verjen minket a sors keze, itt élnünk, és halnunk kell, hanem mert maga a közösség, a közösségünk, hullik szét, ha magától értetődőnek vesszük a közösség elhagyását. József Attila bizonyára ismert a Szózatot, a Hazám című versében mégis drámai hangon ír arról, hogy „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, és hogy „hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia”, de nyomát sem látom annak, hogy a hazáját megéneklő költő bárminő romantikából itthon maradásra ösztökélné a távozókat, avagy – ami még rosszabb – távozásra a maradókat. Amúgy az, hogy a hazaszeretetből nem lehet parizert venni, nem egy újdonság, mert József Attila nagyon-nagyon hazafias kortársa, Szabó Dezső is megírta: korgó gyomorral nem lehet himnuszt énekelni. De azért Churchill sem a levegőbe beszélt, amikor vért, verítéket és könnyeket ígért az embereknek, és volt egy nemzedék Magyarországon, amely 1945 után vérrel, verítékkel és könnyekkel újjáépítette a hazát. Gárdonyinál az egri várvédők esküjében is az szerepel, hogy „sem pénz, sem igéret meg nem tántorít”, pedig katonai szaktudásuk alapján jól fizetett janicsárnak (zsoldosnak) beállhattak volna a szultán hadseregébe…