Glatz Ferenc a szomszédokkal való megbékélésről

A délvidéki magyar népirtás 66. évfordulójára rendezett szegedi megemlékezés egyik vendége volt Glatz Ferenc akadémikus, a szerb-magyar történelmi megbékélés bizottságának magyar elnöke. Felszólalásában („Megbékélés, de hogyan?”) erről a folyamatról beszélt.

– Az előadásából is kitűnt, hogy globális gazdasági kényszer is sodorja a délkelet-európai országokat a megértés, az együttműködés, a megbékélés irányába. Ennek az egyik sürgető feltétele, ahogy ön is fogalmazott, a II. világháború pszichikai/lelki lezárása.

– Európában, ahol egy adott kontinensrészen a világ legnagyobb számú azonosan kiművelt kultúrája él, legalább 22 olyan anyanyelvet sorolhatunk fel, amelyiken a világ természettudományos, humán és szépirodalma elérhető. A nemzetállamok korában az elmúlt 150 évben állandó konfliktusok alakultak ki a nemzetállamokba szorított kisebbségek és a többség között. Ezt egészen addig meg lehetett próbálni háborúkkal elintézni (például az I. és II. világháború), amíg rá nem jöttünk arra, hogy nem lehet a határok ide-oda tologatásával, kitelepítéssel vagy agyonveréssel, ahogy az például Szerbiában történt, ezeket a konfliktusokat megoldani. Ekkor az új európai egységesülés szellemében gondolkodó politikusok (

Adenauer, de Gaulle

) álltak elő azzal az ötlettel, hogy nemzetek közötti megbékélési bizottságokat és programokat kell felállítani. Ez meg is történt 1961-62-ben Németország és Franciaország között, aztán folytatódott Ausztria és Olaszország, Lengyelország és Németország (1972) vonatkozásában, illetve a svéd-finn megbékéléssel. A tanulság: mindenhol azzal kellett kezdeni, hogy a közös történelmi problémáról őszintén beszélnek, mindenki bevallja a saját tévedéseit, ha úgy tetszik, rútságait is, ugyanakkor meg kellett egyezni a másik országban lévő kisebbségek jogállásáról, arról, hogy ezeknek milyen autonómia, főleg kulturális autonómia jár. Mindez azonban Kelet-Közép-Európában, ahol szovjet megszállás volt, kommunista rendszer, nem történt meg. 1990-ben nekünk egy 30 éves adósságunk volt a nyugat-európai megbékélési politikákkal szemben.

– Az elmúlt 20 év vonatkozásában mit mutat a mérleg nyelve?

– Ha 1990 és 2010 között mérleget készítünk, akkor derül ki, hol áll a szlovák–magyar, román–magyar, szerb–magyar megbékélés (a közös történelem feldolgozása, halottaink felkutatása, emlékhelyek építése stb.). Rá kell jönnünk arra, hogy nem valami periferikus problémáról van szó, hanem egy európai folyamatnak vagyunk a részei, és addig nem tudjuk az EU-kínálta lehetőségeket kihasználni (közös befektetések, államközi együttműködés, vízgazdálkodás, Duna-stratégia, vidékpolitika), amíg bennünk érzelmi ellentétek munkálnak. Az a véleményem, hogy anélkül nem lesz gazdasági élénkülés Délkelet-Európában, nem lesznek nagyberuházások, amíg a nemzeti/etnikai ellentétek megoldatlanok maradnak. Ahogy nekünk gondjaink vannak szomszédjainkkal, ugyanúgy a szerbeknek is el kell számolniuk a horvátokkal, albánokkal, magyarokkal, muzulmánokkal. Ez pedig nem egy utolsó feladat, de e nélkül rosszul jövünk ki az elkövetkező 20 évben mindannyian. Húzzuk egymás fülét, cibáljuk egymás haját, de akkor is meg kell békülni. Ha mi lenyeltük a békát az 1960-as években, amikor bemutatták az újvidéki razziáról készült filmet (rendezője

Kovács András

), és éjszakákat vitatkoztunk a kollégiumban a magyarság szerepéről, akkor jó, hogyha szerb barátaink is megteszik ugyanezt.

– A vegyes bizottság munkájában mennyire nyitottak a szerb történészkollégák az együttműködésre?

– Csak a legjobbakat tudom mondani a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia vezetőiről. A szerbek most legalább annyira tisztességesek velünk, mint amilyenek annak idején a németek voltak a franciákkal szemben. Nem véletlen, hogy ezt a sorrendet mondtam.