Vélemény: A Nemzet(i) Alföldije

Ez mindenképpen méretes diplomáciai öngól volt, melyet hazai pályán kaptunk az előző edző egyik kedvenc játékosától, akit elfelejtett kivenni a kezdő csapatból az új tréner. A hazai közönség viszont tovább izgulja a mérkőzést, és egyre kevésbé érti, hogy ez a kókler miért nincs már az öltözőben, a hideg zuhany alatt?

Tegyünk egy kísérletet, s próbáljuk meg végiggondolni az Alföldi-ügyet a román külügyérek nézőpontjából. Az alaphelyzet a következő: közeleg nemzeti ünnepük, december elseje, amikor derék szomszédaink évről évre azért adnak hálát istenüknek, valamint az első világháború körüli korszak angol és francia diplomatáinak, mert Erdélyt őhozzájuk csatolták, azt az Erdélyt, amely az azt megelőző évezredben csupán néhány hónapig állt román fennhatóság alatt, ám amellyel országuk területe egy csapásra a duplájára nőtt. (Érdekes módon nem az 1920-as trianoni szerződéstől, hanem az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nagygyűléstől számítják „legitimitásukat”, amikor is egyoldalúan annektálták a katonailag elfoglalt magyar területeket.) Az összes román külügyérnek fő a feje: hol tudnák a legméltóbban megünnepelni az Európában szinte példa nélküli országgyarapodást, hol is, vajon hol is? Hát persze, csap a homlokára egyikük, Budapesten! És ott hol? – tamáskodik a másik. 2002-ben egy szállodában ünnepeltünk, emlékezteti a többieket, ám ez most nem volna méltó, igaz, akkor eljött koccintani Kovács külügyminiszter és az erdélyi származású Medgyessy miniszterelnök is! Igen-igen, aztán 2005: Uránia Nemzeti Filmszínház, 2006: Művészetek Palotája, 2008: Thália Színház, 2009: Belvárosi Színház - sorolja fejből a későbbi helyszíneket a harmadik -, de akkoriban Budapesten még más szelek fújtak ám! Emlékszem, szól újra az első, a liberális Demszky előzékenyen föl is lobogózta nemzeti színeinkkel a magyar fővárost. Daliás idők… Liberális, liberális – veszi vissza a szót a tamáskodó -, nem maradt nekünk jóravaló liberális ismerősünk Budapesten egy sem? Hátha tudna segíteni. „Pro patria et libertate” – csillantja meg latinos műveltségét a harmadik, aki amúgy Szatmárból való, erősen elgondolkodva, hol is olvashatta ezt a mondatot kisdiák korában. Majd mosolyogva megvilágosodik: hogyne maradt volna jóravaló ismerősünk, ott a magyarok Nemzeti Színházának liberális igazgatója, az Alföldi Robi! Egyszerre nyúlnak a telefon után. * A román diplomaták – ismerve jól értesültségüket, főleg, ha Magyarországról van szó – aligha gondolhatták komolyan, hogy az Orbán-kormány regnálása idején a budapesti Nemzetiben rophatják majd az örömtáncot Erdély magyarok általi elveszejtésének évfordulóján, így hát azoknak lehet igazuk, akik ebbéli törekvésükben egyfajta provokációt látnak. Az viszont kétesélyes kérdés, hogy ehhez csupán fölhasználták a köztudottan nem kimondottan nemzeti konzervatív felfogású Alföldi Róbertet, vagy a direktor önszántából, tudatosan vett részt e skandalumban. A végeredmény szempontjából mindegy is – ez mindenképpen méretes diplomáciai öngól volt, melyet hazai pályán kaptunk az előző edző egyik kedvenc játékosától, akit elfelejtett kivenni a kezdő csapatból az új tréner. A hazai közönség viszont tovább izgulja a mérkőzést, és egyre kevésbé érti, hogy ez a kókler miért nincs már az öltözőben, a hideg zuhany alatt? Mit szerencsétlenkedik még mindig a saját tizenhatosunk környékén? Az Alföldi-ügyet a Magyar Hírlap szerdán robbantotta ki, aznap, amikor a komplett magyar kormány Brüsszelben tartott kihelyezett ülést, együtt az Európai Bizottsággal, a jövő évi soros elnökséget előkészítendő. Azóta azonban már hazatértek, s a Nemzeti igazgatója még mindig a helyén. Nem magyarázat, hogy „megbánta, hiszen visszavonta az engedélyt”, az pedig még kevésbé, amellyel az illetékes tárca próbálkozik: fontosabbnak tartják a jövő évi költségvetés előkészítését a személyi kérdéseknél, ráadásul egy új főigazgatói pályázat kiírásához a Nemzeti Vagyonkezelő Tanács jóváhagyását is meg kell szerezniük. Nosza, szerezzék meg! S ne ítéljék kevésbé fontosnak a szarvashiba utáni személyi konzekvenciát, hanem tartsák a költségvetéssel azonos súlyúnak! Nem azt halljuk május óta, hogy Magyarország soha többé nem lesz „következmények nélküli ország”? A hétvégén a „kirobbantó napilap” is előállt egy meglehetősen logikátlan magyarázat-kísérlettel, a cikk címe elmond mindent: „diplomáciai óvatosságból nem rúgják ki Alföldit”. Aha. A diplomáciai botrányon már túl vagyunk, román oldalról hivatalosan sajnálkoztak kicsit, nem hivatalosan meg nyilván csapkodták a térdüket jókedvükben – tökéletesen megértem, ha kinevettek bennünket. Mert mire is kellene vigyáznunk? Ha kirúgjuk Alföldit, nem lesz kiírva többé Timisoara határában, hogy Temesvár? Ripsz-ropsz, bezárják a Sapientiát? Ha pedig jól viselkedünk, és nem rúgjuk ki Alföldit, megadják a székelyeknek a területi autonómiát? * Volt az Alföldi-ügynek egy újabb felvonása is. A hétvégén mutatták volna be a Művészetek Palotájában Závada Pál Magyar ünnep című vadonatúj színművét, amelyet a Nemzeti Színház meghívásos pályázatára írt, s melyet maga Alföldi vitt színre. A darab alapjául szolgáló Závada-regényt nem ismerem, ám eligazítanak a Népszabadság és az Origo félig tudósítás, félig színikritika műfajú lelkendező írásai, melyekből kiderül: az bizony 1940 után, az Észak-Erdély visszacsatolását követő években játszódik, főszereplői ottani szászok és kikeresztelkedett zsidók, maga a mű pedig „revizionista musical a mi magyar lelkünknek”. Alföldi vizuális megoldásairól is sokat megtudhatok e felsorolásból: „egy látványosan ringó csípő, szitáló eső, román népviseletbe öltözött asszony, önkielégítést imitáló katonák, egy kondér babgulyás, az évszámok kivetítése a falra, néma szexjelenet, egy kép a falon, a vér csattanása”. Szinte együtt lélegzem magam is a közönséggel; ha legközelebb arra járok, a világ minden kincséért ki nem hagyom a darabot. Bemutatták volna, írtam fentebb. Az említett portálok szerint ugyanis a MÜPA igazgatója, Kiss Imre berezelt, s nem akarván Alföldivel egy gyékényen árulni, nem engedte megrendezni a premiert, minek következtében azt kvázi „szamizdatszínházként” a Nemzeti egyik kamaratermében tartották meg. A történet itt érdekes fordulatot vesz: a beszámolók szerint mindenki azt találgatta, hogy a MÜPA félezres fesztiváltermébe álmodott előadás közönsége hogyan fér be a szemközti épület százötven fős Gobbi Hilda termébe, a tudósítók szerint azonban „nem volt fennakadás”. A kisördög szól belőlem: akkor végül is nem volt semmiféle berezelés meg politikai üldöztetés, ugye? Csupán annyi történt, hogy nem óhajtották a premiert a nagy előadóban harmadház előtt megtartani… Nem hagyott nyugodni egyébiránt az sem, hogyan oldották meg a művészek a revizionista musical közepén a néma szexjelenetet, hiszen ez a színmű alapvetően Erdély visszacsatolásáról szól. Hamar megnyugtató válaszra leltem mardosó kétségeimre: a szocialista napilap kritikusa szerint az „asztalon való szeretkezés” szemérmesen van „lebonyolítva”. Fellélegeztem. Mégiscsak helyén van a szerző és a rendező erkölcsi érzéke tehát. * Úgy érzem, a Nemzeti Színházban történtek és a Művészetek Palotájában nem történtek mellett szólnom illik a Parlamentben zajlott eseményekről is, ha másért nem, hát a pozitív végkicsengés végett. Pénteken a felsőházi teremben tartotta ülését a Székely Nemzeti Tanács, melyen részt vett Kövér László házelnök is. Elhangzott a magyar és a székely himnusz, a tanács tagjai megerősítették korábbi esküjüket a Szent Korona előtt, s hitet tettek a nemzet békés újraegyesítése mellett. „Székely testvéreink, önök hazaérkeztek” – fogadta őket a parlament elnöke, majd a magyar Országgyűlés erkölcsi és politikai támogatásáról biztosította őket azon az úton, mely a kulturális és a területi önrendelkezést egyaránt magába foglaló autonómiához vezet. Göröngyös úton bár, de csillagösvényen.