Vélemény: A Való Világ helyett a való világról

Cikkünk frissítése óta eltelt 10 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Az elmúlt száz nap örvendetes fejleménye, hogy a magyar közbeszéd túlnyomó részben immár nem fölösleges elvi vitáktól és érdektelen, fölfújt álproblémáktól hangos, hanem egyre inkább a valóságról – a való világról, és nem a Való Világról – szól. A kormány és a kormányközeli sajtó és média részéről pedig nagyrészt végre nem utólagos igazodást, reflexiókat, hanem határozottságot és kezdeményezőkészséget tapasztalunk.

„Leütöttük az első útjelző oszlopot” – értékelte kormánya első száz napját a miniszterelnök. „Orbán Viktor politikai drogdíler, aki évek óta szintetikus boldogságot árul” – értékelte a kormányfőt az MSZP-elnök. E két idézetet azért raktam egymás mellé, mert azon oszlopok talán legfontosabbika, amelyek az április óta elvégzett parlamenti és kormányzati munka eredményeként magasodnak az építendő ház, a megingathatatlan ingatlan: egy élhetőbb, de mindenképpen jobb hangulatú Magyarország felé vezető úton, éppen az újfajta kommunikációt jelzi.

Témakövetés helyett kezdeményezés

Az első Orbán-kormány idején egy ilyen „drogdíleres” kinyilatkoztatás minden bizonnyal még azonnali védekező reakciót váltott volna ki a Fidesz kommunikációs stratégáiból, már ha voltak egyáltalán ilyenek; magyarázkodás, tiltakozás, majd esetleg semmire se jó személyiségi jogi per következett volna (ítélet pedig csak három év múlva). Ezzel szemben a Fidesz és a kormányfő maga is, bölcsen elengedte a füle mellett ezt az egyébként valóban szokatlan, pesti szlenggel élve „ütős” kijelentést, mintha az el sem hangzott volna. E hallgatás szemmel láthatóan annyira fölidegesítette az időközben az észak-amerikai néger folklórt MSZP-s választási gyűléseken nagy kedvvel népszerűsítő Mesterházy Attilát, hogy rátett egy lapáttal; immár nem saját sajtótájékoztatóján, hanem hivatalos pártközleményben ismételte meg roppant szellemesnek vélt hasonlatát, melyet aztán az ilyes jellegű irományokra mindig vevő MTI szét is terített a hazai sajtóban: „Csak ígéretekkel kábítja a nyugdíjasokat a nagy drogdíler, Orbán Viktor”. Megdöbbenésére a címzettől és környezetéből ezúttal sem érkezett érdemi válasz.

Számos más példával igazolhatnám, végre megszűnni látszik az a húszéves gyakorlat, amelyet úgy volt szokás emlegetni, hogy „a balliberális oldal tematizálta a közvéleményt”. Az elnyűhetetlen főokos Lengyel László „Mikor tetszik lemondani?” kérdése például – mely az ATV-ben hangzott el annak kapcsán, hogy szerinte Orbán száz nap alatt szétverte a magyar közigazgatást, és tevékenysége komoly valutaválságot okozott – úgyszintén nem jutott be a sajtó és a média fősodrába, mint a dílerezés, megrekedt a 168 óra, az Index és a Privátbankár.hu szerkesztőségeinek szintjén. Márpedig ha Lengyel mondja, bizonyára komolyan meg kellene fontolni azt a lemondást… Jómagam a bajszom alatt mosolyogva szemlélem, miként marginalizálódnak e korábban meghatározó súlyú vélemények és véleményvezérek, kíváncsian várva, mikor veszik végre ők maguk is tudomásul, hogy valós helyiértékükre éppen mostanság kerülnek.

Megtért káderek helyett elkötelezettek

Az 1998-2002-es „első Fidesz-korszak” két alapvető mulasztásának, amely aztán választási vereséghez vezetett, a gyenge kommunikációt, és – hogy szabadjon egy ősrégi kifejezést idecitálnom – a „káderpolitika” elhibázott voltát tartom. A legfelsőbb vezetésben akkor sem volt a rátermettséggel különösebb probléma – most sincs –, a második és harmadik vonalban azonban annál inkább. Az államigazgatás alsóbb szintjein, egyes (fideszes) önkormányzatok második vonalában, állami-önkormányzati cégek élén részint meghagyták az önmagukat szakembernek beállító régi kádereket, részint pedig nagy számban beengedték a „megtért” újfideszeseket, akiknek nem volt sok közük sem a konzervativizmushoz, sem a jobboldalhoz, ám tevékenységük cseppet sem nevezhető áldásosnak. (Aki ezekben az években Szegeden élt, pontosan tudja, mire gondolok.) A mostani választásnak éppen ez az egyik legfőbb tétje, mármint hogy a vélhetően elsöprő többségben Fidesz-KDNP által irányított, újonnan felálló önkormányzatokban e kártékony gyakorlat egy évtized múltán ne ismétlődhessen meg.

Az elmúlt száz nap örvendetes fejleménye viszont, hogy a magyar közbeszéd túlnyomó részben immár nem fölösleges elvi vitáktól és érdektelen, fölfújt álproblémáktól hangos, hanem egyre inkább a valóságról – a való világról, és nem a Való Világról – szól. A kormány és a kormányközeli sajtó és média részéről pedig nagyrészt végre nem utólagos igazodást, reflexiókat, hanem határozottságot és kezdeményezőkészséget tapasztalunk. Pozitív példa erre a 29 pontos intézkedéssorozat, vagy az eladósodottakat megsegítő nyolcpontos tervezet közérthető és meggyőző tálalása, vegyes sikerről tanúskodó példa a nyolcmilliós offshimori fizetés „körül kialakult helyzet”: azt sokszor kihangsúlyozták, hogy ez nem lex Simor, hanem minden állami vezetőre vonatkozó plafontörvény, azt viszont nem elégszer, hogy nem a kormány, hanem a parlament maximálta a nemzetközi pénzügyi köröktől egyáltalán nem független – bár nevében magyar – nemzeti bank vezetőinek bérét (is). Márpedig a parlamenttől a jegybank sem (és egyetlen hazánkban működő intézmény sem) lehet független. A legrosszabbul sikerült „kommunikációs akció” ama ominózus tárgyalások megszakadását követte: az átlagember ma sem tudja, hogy az IMF küldöttsége távozott-é idejekorán sértődötten Budapestről, a kormány szakította-é meg az eszmecserét, vagy azok érdemi megállapodás híján maguktól értek véget.

Cölöpök helyett oszloperdő

Szükségesek voltak és lesznek ebben a szférában alapvető személyi változások is. Ha például a Magyar Mozgókép Közalapítvány új vezetői nem zárták volna el a csapokat, amelyeken keresztül éveken át szinte ellenőrizetlenül folytak a magyar valósággal foglalkozni nem hajlandó filmesekhez a milliárdok, talán valakik, tudjuk, hogy kik, már forgatnák is (vélhetően valamelyik privatizált görög szigeten, ott még e napokban is strandidő van, a tenger 25 fokos) a legújabb halivúdi stílusú játékfilmet, „Kósa Lajos bővített mondata, amely megrengette a nemzetközi pénzvilágot” címmel. Ilyes tevékenységre azonban, úgy tűnik, állami pénzből már nem lesz lehetőségük.

Az iróniát félretéve, a második száz nap legfontosabb történése a helyhatósági választás és a költségvetés elfogadása mellett a „második médiatörvény” megalkotása lesz – amely a mindennapok gyakorlatát hivatott szabályozni, s amelynek nem is annyira a közszolgálati média, hanem a túlnyomó többségében rettenetesen elkanászodott kereskedelmi televíziók és rádiók ésszerű szabályozása lesz a legfontosabb hivatása, az, hogy sikerüljön őket végre az elvárható erkölcsi minimum szintje fölött, valamint a magyar nép, a Magyarország iránti lojalitás és az általánosan elfogadott jó ízlés keretei között tartani, provokatív másság-kultuszukat visszaszorítani.

A kétszer száz napnál is távolabbi tervekről pedig annyit: ha az építési területhez vezető útjelzők nem hevenyészve leszúrt karók, hanem messziről is tiszteletet parancsoló oszlopok immár, akkor elképzelhetjük, magának az építménynek milyen erős fundamentumon kell majd nyugodnia – nevezhetjük ezt az alapot Magyarország legújabbkori alkotmányának is. Hisz láthatjuk, az új, 1989 utáni „rend” régi kommunistái, KISZ-titkárai Horn Gyula ócska cölöpjeivel röpke két évtized alatt mire jutottak.

Default thumbnail
Előző sztori

Friss Rádió88-as bulifotók a SZEGEDma.hu-n

Következő sztori

Új rekord született Ópusztaszeren

Legutóbbi hasonló cikkek