Dömötör Mihály: "Megmutatni a régmúlt tárgyak csodáját"

Augusztus 20-án a Csongrád Megyei Önkormányzat Alkotói Díjában részesült Dömötör Mihály fotóművész. A 60 esztendős fényképész szakmájának nem a legelterjedtebb ágát, a múzeumi fotózást űzi 1980 óta, ez idő alatt számos nagy értékű fotót készített kiállításokra, albumokba, kiadványokba. Az indíttatásról, a fényképész felelősségéről és a múzeumi fotózásról beszélgettünk vele a díjátadást megelőzően.

- Mit jelent egy ilyen elismerés az Ön számára?

- Nagyon jól esett, hiszen ezzel 30 éves munkámat méltatták. Nagyon boldognak és szerencsésnek tartom magam, hiszen évtizedeken át azt csinálhattam, amit szeretek. Jó volt, hogy olyan főnökök, vezetők mellett dolgozhattam, akik elkötelezettek voltak a múzeum ügye iránt – gondolok itt

Trogmayer Ottóra, Vörös Gabriellára

vagy

Zombori Istvánra

egyaránt. Nemrégiben olvastam

Rácz István

, Finnországban tevékenykedő kiváló fotográfus életműkötetében azt a számomra is teljes mértékben elfogadható gondolatát, hogy ehhez a szakmához nagyfokú alázat, szeretet és átélés szükséges. Tehát nekem, múzeumi fotósnak át kell élnem, éreznem azt, hogy az avar ékszerkészítő mire gondolhatott, amikor azt az aranyékszert megcsinálta vagy meg kell látnom, hogy amikor a butellát formázta a fazekasmester, abban mennyi ügyesség, szakmai tudás és tapasztalat volt benne. Ha ezeket át tudom érezni, egészen izgalmassá válik számomra a külső szemlélő számára egyhangúnak tűnő múzeumi fotózás.

- Hogyan lesz valakiből múzeumi fotós?

- Részben családi örökség ez, hiszen édesapám 35 éven keresztül igazgatta a vásárhelyi Tornyai János Múzeumot. Emlékszem, amikor ő igazgató lett, én 12 éves voltam és bementem a néprajzi raktárba, ahol valami fantasztikus látvány tárult a szemem elé: tulipános ládák, tékák, nyergek, használati tárgyak... És megcsapott a tanyai kamráknak az a furcsa illata, amitől én – mivel gyerekként sokat voltam tanyán – ezt a raktárat teljesen otthonosnak éreztem. Úgy éreztem, jó lenne e tárgyak között több időt eltölteni.

- Ez sikerült is...

- Igen, már 30 évet!

(nevet)

És közben egyre képibbé, egyre vizuálisabbá vált a világ. Amikor én 1980-ban elkezdtem ezt a szakmát, még fekete-fehér filmre fényképeztünk – s aztán az évek alatt a szemünk előtt váltak színessé az újságok, a képeslapok, s kitárult egy nagyon színes képi világ az emberiség előtt. Hogy ez hová vezet? Úgy gondolom, az olvasás rovására megy, de ezt el kell fogadnunk. A gyerekek is egyre inkább az internetről és a tévéből szeretnek tanulni, mintsem a könyvekből. Ez az irány persze a múzeumi fotósnak jó, hiszen egyre több jó minőségű fotóra lesz szükség.

- De ezzel nő a fotós felelőssége is, hiszen a képpel még többet kell elmondania, ha a hozzá tartozó szöveget nem olvassák el...

- Nekem két irányelvem, vezető szempontom volt a munkámban. 1980 tájékán nem kis anyagi áldozatok árán megvettem a legkorszerűbb nyugati technikát és emiatt úgy éreztem, hogy ha megvan a legjobb képek készítésére alkalmas technika és nyersanyag, akkor kötelességem ezt csak minőségi fotók készítésére használnom. A másik kihívást az jelentette számomra, hogy ha már a mesterek – népművészek, alkotók – beletették munkáikba szakmai tudásuk legjavát, akkor ezt nekem sem szabad rosszul visszaadnom a fényképeken.

- Mi volt az a téma, amit legszívesebben örökített meg?

- Régészeti tárgyakat nagyon szerettem fényképezni. Ez a szakma alapvetően reprodukció, még ha néha beletehetek is némi kreativitást. Ilyen lehetőség, amikor én dönthetem el, milyen hátteret vagy világítást választok egy-egy tárgyhoz. Így saját esztétikai értékítéletem belekerülhet a fotókba. A kötelező múzeumi munka mellett az utóbbi időben próbálok olyan képeket is készíteni, amiből saját egyéniségem, személyiségem is előtűnik.