Rúzs

A tünékeny idő árnyékában

A tünékeny idő árnyékában

2010. július 29., csütörtök
A tünékeny idő árnyékában

Egy hete az árvízi emlékmű tövében találgattam, hogy ami még az imént olyan sietős volt, most olyan várakozással teljes lett. Autóm cserbenhagyott Szeged egyik legfestőibb szegletében, amikor rohanvást időre kellett volna odaérni a célállomáshoz. A pergő percek szempillantás alatt cammogó másodpercekké lettek: most már nem engem várt egy alkalom, hanem én vártam a segítséget.

Türelmetlen ember lévén bosszúsan könyvet ragadtam, olvasással siettetve az időt. Végül megérkezett a sárga sziréna: a kezes-lábasba bújtatott szakértelem hümmögő diagnózist állított fel a motorháztető felett. Egy óvodáskorú fiúcska szüleivel sétálgatva a Tisza-parton elkiáltotta magát: „Anyu, Apu ajutómentő!” Kis szíve nagyot dobbanhatott a sárga, villogó szirénák láttán: évekkel később, pusztán egy röpke villanófényemlékké válik számára a pillanat, amikor megláthatta a nap meglepetését, az „ajutómentő” munkáját. A kezes-lábasba bújtatott szakértelem számára munkatempó zajlott, a fiúcskának röpke komoly izgalommal teli pillanat suhant el. Nekem a vánszorgó időből kellett valahogy kitekintenem a naplementébe, a Tiszára, az emlékműre, a sétálókra, a fiúcska ujjongására, a szerelő hümmögésére. Nem újkeletű gondolat, hogy az emberiség által egzakttá formált idő, amit másodpercekbe, percekbe, órákba gyúrtunk, tulajdonképpen képtelen megmaradni a mesterséges keretben. Formabontó módon néha észrevétlenül pereg, néha pedig borzalmas tempóban vánszorog, még a türelmetlenül dobogó cipőtalpak sem képesek előre mozdítani. Olykor egyszerűen azt érezzük, hogy ha a huszonnégy órába igyekeznénk valahogy beleszuszakolni egy másik huszonnégy órát, akkor sem érnénk a teendőink végére. Akadnak pillanatok, amit tapsra szeretnék kimerevíteni, megőrizni, mert olyan csodálatosak. Előfordulnak alkalmak, amikor azt kívánjuk, bár örökké tartana, sohase lenne vége, mégis úgy tűnik el a homályban, mint a legcsodálatosabb nyaralás emléke az őszi esőzésben. Egy másik igazság része, hogy a korral előrehaladva az idő gyorsabban telik. S van úgy, hogy egy életet felölel egy személyes időegység. Egy már nyugdíjban levő idősebb tanítónő mondogatja olyan gyakran: „Nekem még a mai napig is csengetnek a negyvenöt perc végén, pontosan érzem, mikor telik el háromnegyedóra.” Abban valóban megállapodhatunk, hogy nincs két egyforma ember, akinek hasonlóképpen telne el az ideje, mert még ha ugyanannak az élménynek is a részesei, akkor sem észlelik ugyanolyan sebességgel az idő múlását. Ez igaz a rövidebb és a hosszabb időtartamokra is. A fő kérdés éppen ezért most nem az, hogy hogyan érzékeljük különböző módon az eltérő helyzetek múlását, hanem az, hogy felismerjük-e az alkalmas időket? Képesek vagyunk-e arra, hogy adott pillanatban szembesüljünk vele: ebben a világban semmi sem tart örökké. Igaz ez a boldog pillanatokra is, de igaz ez szenvedésekkel teli időszakokra is. Ha az időnek ezt a tünékeny voltát szem előtt tartjuk, talán könnyebb megbecsülni a feleslegesen elérkezett alkalmatlannak tűnő várakozást is. Ugyanez igaz akkor is, ha lelki vagy fizikai fájdalmat élünk át. Ugyanakkor talán ha szem előtt tartható az idő múlása, akkor könnyebb tudatosan megőrizni a számunkra kedves élmények egy részét is. Olyan pillanatokról beszélek, amikor a mellettünk állónak önkéntelenül is azt mondanánk: „Csípj meg, hogy tudjam, nem álmodom.” Ha nem is csípnek belénk, mégis legyen ott egy villogó sárga sziréna, ami emlékeztethet bennünket arra az örömteli pillanatra. Várom a kedves olvasók meglátásait, tapasztalatait: ki milyen jellegű szélmalomharcot vív az idővel szemben?

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.