Kánkánnal és vastapssal debütált az Orfeusz

Cikkünk frissítése óta eltelt 12 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

no images were found

Offenbach „Orfeusz az Alvilágban” című operettjével – mondhatjuk nyugodtan: – parádésan indított a Szegedi Nemzeti Színház. Az évad felütéseként – még megelőzve az olyan nagyhírű operákat, mint a Bohémélet, vagy az Álarcosbál – a közönség derülhet egy nagyot, és a könnyed műfaj rajongói is most alaposan megkapják a magukét.

Az Orfeusz olyan változatos és pezsdítő zenei világba vezet, amely felrázhatja végre megfáradt hétköznapjainkat, van itt kérem az operetti viszonylagos fegyelmet feloldó rap-es sőt blues-os beütésű kedves zenei megnyilvánulás is.

De kezdjük az elején… Jacques Offenbach a Szép Helénáról, vagy még inkább A gerolsteini nagyhercegnőről lehet ismerős a publikumnak. A kánkánt, melyet a korban Franciaország kikötőiben roptak előszeretettel, éppen az Orfeusz tette úgymond szalonképessé. De nemcsak kánkánból jut bőven, hanem mondhatni show-szerű, remek tánckari betétekből, melyek olykor-olykor már musicali lendületet adnak a darabnak (koreográfus: Fincza Erika, koreográfus-asszisztens: Varga József). A Romhányi József fordításában és Pozsgai Zsolt átdolgozásában szóló szöveg helyenként rendkívül jó humort mutat fel. A darabot rendező Iglódi István produkciója ismertetőjében maga hívja fel a figyelmet, hogy az Orfeuszt ma már nyilván nem lehet úgy játszani és játszatni, mint annó a 19. század közepe-vége táján. A mai ember klasszikus műveltsége, mitológiai ismeretei ugyanis igen elenyészőek lennének a darab kapcsolatrendszerekből adódó csattanóinak megfejtéséhez. A mű általános jellemzésekor alá kell húznunk azt, amit Iglódi maga is többször hangsúlyozott: francia operettről van szó, amely játszik a műfaj klasszikus elemeivel, itt bizony semmi sem szent, olykor kicsit pajzán, gúnyolódó hangnemével a darab messze áll a bécsi operett megszokott formatisztelő fegyelmétől. A kortársak az antik mitológia kigúnyolását látták benne, pedig Offenbach saját korának címezte a „tanmesét”.
Orfeusz (László Boldizsár), bár az istenek dalnoka, mégsem boldog, viszonya végletesen megromlott feleségével, az elragadó Eurydikével (Kónya Krisztina), akinek szépségével csak férje iránti ellenszenve és kacérsága vetekszik. Orfeusz tanítványaival, felesége pedig egy pásztorral vigasztalódik, aki – mint kiderül – nem más, mint Plútó (Gömöri Krisztián), az Alvilág istene. Az első adandó alkalommal az Alvilág ura meg is ragadja a lehetőséget, hogy magával vigye szeretőjét honába. Eurydiké persze önként és – szó szerint – dalolva hagyja el megunt férjét, és követi Plútót a pokolba. Ha ez nem lenne elég, a mennyei színen Jupiter (Rácz Tibor), az istenek ura hírét veszi Plútó asszonyrablásának, de őt sem kell félteni: maga is kíváncsi lesz a szépséges Eurydikére… Orfeusz felesége hiányával küzdve látja csak be, mit is vesztett, elkeseredésében a megintcsak zseniálisat alakító három „erénycsősszel” Szophosszal (Jakab Tamás), Malasszal (Janik László) és Phellosszal (Galkó Bence) az Alvilágba indul.
Operett létének ellenére az átdolgozásban jelentős számú prózával is találkozunk, mely humorossá, gördülékennyé teszi a darabot. A mennyei és pokoli színeken láthatunk igazán remek táncprodukciókat, az unott isteni kar egy alvilágbeli kirándulás hallatán rögtön felkel, kezek a magasba, és kezdődik a show… László Boldizsár és Kónya Krisztina a szokott fantasztikus alakítást hozta, a sok remek mellékszerepjáték közül csak hadd emeljük ki Járai Mátét, aki Merkur lazára, rapesre vett figuráját utánozhatatlanul alakítja, vagy a Styx Jankót megformáló Megyeri Zoltánt, aki kicsit megcsillogtatta blues-énekesi talentumait is – szenzációs.

no images were found

Default thumbnail
Előző sztori

Szőlő és lágykenyér

Default thumbnail
Következő sztori

Kutatók Éjszakája Szegeden – képgalériával

Legutóbbi hasonló cikkek