Húsvét előtti önmegtartóztatás
A böjt nemcsak az étkezési tilalmak, de az elcsendesedés ideje is. Jámbor katolikusok a péntekeket – Jézus szenvedésének és kínhalálnak emléknapjait – és a szigorú böjti napokat nemcsak ételmegvonással, de kevés beszéddel, hallgatással – ahogy egykor mondták: vesztegléssel – töltötték.
A negyvennapos nagyböjti időszak a kereszténység legnagyobb ünnepére, a húsvétra való fölkészülés és ráhangolódás ideje. A hamvazószerda és húsvétvasárnap közötti nagyböjt nemcsak étkezési tilalmakból állt, a régi idők katolikus hívei csöndesebbek, befelé fordulóbbak, ájtatosabbak voltak ezekben a napokban.
A katolikus liturgikus hagyományban a nagyböjt különösen fontos időszaka az egyházi évnek. Ebben a negyven napban készülnek föl a hívek a kereszténység legfontosabb ünnepének, Jézus Krisztus föltámadásának az emléknapjára, húsvétra. A böjt negyvennapos (a vasárnap ugyanis, mint a föltámadás emléknapja nem böjti nap), a Biblia könyveiben ugyanis a negyvenes szám kötődik a transzcendenciával való misztikus találkozáshoz és az azt megelőző megtisztuláshoz.
Ősi tradíció: szent negyven nap
Néhány előkép az ótestamentumi Szentírásból: a Teremtővel kötött szövetséget megelőző özönvíz negyven napig tartott; a zsidó nép – Egyiptomban elkövetett vétkei miatt – negyven évig vándorolt a pusztában, mielőtt Izrael földjére lépett; az isteni törvényekkel ismerkedve Mózes negyven napot töltött a Sinai hegyen; Jónás próféta negyven napos böjtről prédikált Ninivében. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus nyilvános föllépése, tanítói működésének megkezdése előtt negyven napot böjtölt a pusztában, ahol a sátán kísértéseivel kellett megküzdenie.
A húsvétot megelőző böjt azonban nem volt mindig negyven napos. Az első századok római keresztényei csak a húsvét hajnalát megelőző negyven órában nem böjtöltek, később azonban az egész húsvét előtti hetet – a nagyhetet – böjtölésben töltötték. A negyvennapos intervallum a negyedik században vált általánossá a keresztény közösségekben. Napjainkban a hatályos katolikus szabályok szerint szigorú böjti nap – amelyen háromszor lehet (persze hús nélkül) étkezni és csak egyszer jóllakni – a hamvazószerda és nagypéntek, a péntekek pedig hús nélküli napok.
Kis keresztek hamuból
A böjt nemcsak az étkezési tilalmak, de az elcsendesedés ideje is. Jámbor katolikusok a péntekeket – Jézus szenvedésének és kínhalálnak emléknapjait – és a szigorú böjti napokat nemcsak ételmegvonással, de kevés beszéddel, hallgatással – ahogy egykor mondták: vesztegléssel – töltötték.
A böjti időszak hamvazószerdán veszi kezdetét. A hamvazkodás rítusának lényege, hogy a pap a szentmise után hamuval apró keresztet rajzol a hívek homlokára, miközben az ember halandóságára és a múlandóságra emlékezeti őket. Algyő, Maroslele, Kiskunmajsa és Apátfalva katolikus népe úgy tartotta, hogy aki a hamvazás szentelményében részesül, annak nem fáj többé a feje. Sőt Tápén az anya ezen a napon hazaérve a templomból otthon maradt kisgyermekei fejére dörgöli a homlokán maradt hamut, hogy megóvja őket a fejfájástól és a betegségektől.
Ugyancsak Apátfalván volt elterjedt az elmúlt századokban, hogy férfiak körbejárták a falu házait és az egyikük hamuval keresztet rajzolt az ott lakók homlokára. Ez a szokás török kori vallási gyakorlatra vezethető vissza, amikor nem volt katolikus pap a régióban, s sok egyházi szertartást világi férfiak végeztek. A tizennyolcadik századtól azonban inkább vidámabb világias rítussá alakult, amelyben a résztvevők jutalmat – legtöbbször egy pohár bort – kaptak, így búcsúztatva a farsangi időszakot. Kiszomboron a gazdaasszony a ház és a telek minden helyiségét megszórta hamuval, hogy minden lakóját és a jószágokat elkerülje a baj és a kár.
Testi és lelki megújulás
A nagyböjthöz néphagyományainkban elsősorban a szigorú böjt kapcsolódik. Magyarország legtöbb vidékén húsmentesen étkeztek ebben az időszakban, sőt semmilyen állati eredetű ételt (tojást, tejet, tejterméket) nem fogyasztottak, a nagyböjtben péntekenként még főtt ételt sem ettek. Kenyér, tésztafélék, só, száraz nyers növények voltak a böjtölők táplálékai. Szokás volt, hogy a gazdasszony az éléskamra kulcsát eldugta (sokszor egy szentkép mögé), s csak nagyszombaton vette elő.
A böjttel nem csak a testet tisztították meg: a lelki megújulás jegyében ebben az időszakban több alamizsnát adtak, a városokban a koldusok ekkor mindig számíthattak adományra. A nagyböjt utolsó hete a nagyhét, amelynek napjain Jézus életének utolsó állomásaira emlékeznek a hívek. A protestánsok nem vették át a katolicizmus böjti előírásait, a keleti ortodox keresztények pedig más fegyelem szerint tartják a nagyböjtöt.
