Vélemény

Nyomok a parkettán

Nyomok a parkettán

2009. január 11., vasárnap
Nyomok a parkettán

A csend tovább tartott, a gázt elzárták, és valahol a világban - éppoly távol, mint amennyire közel - olyan véres dolgok történnek, amelyek sárba tiporják az államiságba, politikába vetett utolsó sarjadó kis növénykémet is.

Az ünnepek hosszú csendje után, mikor az év első napjain a gáz ismét feltörni szokott, általában fellobbanok én is. Most nem így történt. Való és átvitt értelemben sem. Már arra sem emlékszem, hogy 2008 végét vagy 2009 elejét írtunk-e, mikor papírra ütöttem az év első jegyzetének töredékes mondatait, bízván abban, hogy az a szokásos év eleji gázkitörés - tudják, a mindent bele, na most aztán, új remények stb. - kékes-vöröses lángot csihol, és perzselek egy nagyot. Mindjárt az elején. Durr, nesze nektek, azt a Mars teres, SZVSE-pályás, ligetfürdős ügyeskedő, kirakatrendező mindenit! Aztán mégsem. A csend tovább tartott, a gázt elzárták, és valahol a világban - éppoly távol, mint amennyire közel - olyan véres dolgok történnek, amelyek sárba tiporják az államiságba, politikába vetett utolsó sarjadó kis növénykémet is. Szóval mielőtt belefogtam volna egy közéleti jegyzetbe, ami a 2009-es év esszenciájaként az izgalmat és az iróniát határozta volna meg, már magam sem tudom, hogyan, rájöttem, hogy kegyeleti és önismereti okokból erről nem értekezhetek. Nem vagyok benne biztos, hogy jó nyomot hagyna... és e gondolatok sorából, mint egy szikra pattant körmömre egy emléknyom, amin a minap húztam végig ujjam a parkettán. E pillanatban már megint biztos voltam benne, hogy megint nem fog sikerülni műfajon belül maradnom, és ismét valami tárcaféleség felé kezdek bukdácsolni. Amikor végigfutottam minap a városon, és már ritmussá vált tüdőm zöngése, belefolytam Szeged téli melankóliájába. E szűk órában olyan távolivá váltak a média kegyetlen híradásai. Csak a nyomok közt csordogáltam, az árvíz után újjáépített város, a szorgos lelkek nyomain. És az őket követőkén. A hullámzó vasemlékmű, a Stefánia, a Bertalan híd, Újszegeden a fahulláktól szabdalt üres telek - ott nyugszik valahol maga Bertalan is, mintha teste a földet is domborítaná. Majd a kamionoktól rezgő liget, az Öreg híd lába, jobbra a Ligetfürdőből magasodó daruk. A hídról egy félkanyar a Belvedere felé, a szegedi űrállomás, az egykori sajtóház, a Kass Szálló, színház és a dómot takaró „olajosház" előtti kereszteződés, mellettem most egy kaszinó. Itt jobbra megyek, az óvoda felé, amit elvitt a rulett... Az alvó Hági mögött, a Fekete Ház felé szivárgok. Ki a fogadalmi templomhoz, melynek tornyai közt világító csillag feszül, a panteon szobrait alig látom, s az aradiak terén megállok, egy autó keresztez. A Hősök Kapujánál a lámpa lassítja folyamom, aztán felettem az Aba Novák-freskók, melyekre egyszer furcsa kezek festették: végképp eltörölni. Iskolák, a Béke Tanszék, ahol valamikor Petri Csathó Ferenc Szepesivel, Temesivel vagy Bakával faragta a hexametert... és már itt állok, Magyar Ede téglái alatt, s nyitom a kaput. A futásnak most egy vízhólyag lett a nyoma talpamon. Sokat nem gondolkodtam; kiszúrtam. A fotelben pihentem, a nagyszobában, ahol a parkettán az a mély barázda... egy zongora zuhant itt apám lábára, az ütött két centis árkot. Egyedül kezdte el rendezni az üres lakást, olyan erővel szerette volna, hogy makacs fia és kis családja beköltözzön, hogy nagylába ujját is feláldozta érte. Vajon a mi mélyedéseink a parkettákon árulkodnak-e ekkora elszántságról? Szerintem itt az ideje, hogy kicsi és nagy egyaránt megvizsgálja a faléceket.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.