Tolbuhin tolmácsa - a 20. század szemtanúja

Nem mindennapi kalandokkal tarkított mozgalmas élete volt az 1928-ban a vajdasági Péterréven született, ma Újszegeden élő Bozsóki Mátyásnak. Matyi bácsi elmondása szerint élete során annyi hazai és külföldi államférfival, politikussal, miniszterrel, történelmi személyiséggel találkozott, hogy bárki megirigyelhetné. Olyan kalandokban volt része, hogy a történészek, közírók akár több ezer oldalas könyvet írhatnának visszaemlékezéséből.

Matyi bácsi 16 évesen barátjával szökött át a vajdasági partizánoktól Magyarországra. Egy előörs elfogta a szökevényeket, és az előrenyomuló szovjet hadsereg táborába vitte őket. Battonyán 1944. szeptember 23-án találkozott

Ljubinov

alezredessel, majd a többi tiszttel. "Az oroszok örömmel fogadtak, enni-inni adtak" - meséli az asztalon szétterített pontos feljegyzései közözött kutakodva Matyi bácsi. "Fiatal voltam, nem gyanakodtak. Azt a feladatot osztották rám, hogy tolmácsoljak a tiszteknek, lévén, jól beszéltem szerbül, németül, oroszul és magyarul. Ezenkívül ha a hadsereg bevonult egy faluba, nekem kellett felderítenem, hány üzemképes malom, pékség, javítóműhely stb. működött, hogy a katonák élelmezését, műszaki utánpótlását, az autók és kamionok javítását biztosítani tudják. Szeptember 24-én Csanádpalotára, 26-án Makóra, október 8-án pedig Újszegedre érkeztünk. Ekkor már megismertem

Szuszajkov

altábornagyot,

Tolbuhin

marsallt,

Malinovszkijt

és

Kveszelova

őrnagyot. Két napig álltunk a túlsó parton, vártuk a lemaradt műszaki és ellátási alakulatokat. Háromtagú küldöttség jött át Szegedről, és közölte az oroszokkal, ne lőjenek, a fegyveres alakulatok ugyanis elhagyták már a várost. Azt hiszem, az alpolgármester vagy az alispán volt a küldöttségben, és egy németül meg oroszul is jól beszélő mérnök." Matyi bácsi tudomása szerint az oroszok bevonulása Szegedre nem követelt sok áldozatot, az első napokban 4-5 halott volt. A lakosság részéről viszont több bejelentés érkezett randalírozó, erőszakoskodó katonákról. "Hatan voltunk tolmácsok" - folytatja az idős úr - "autóval vittek egyik helyről a másikra. Október 12-én Szegedre jött

Utassy Loránd

vezérkari ezredes, hogy tárgyaljon az átállásról. Malinovszkijhoz vittem a főhadiszállásra, egy deszki vendéglőbe. Németül tárgyaltak. Az orosz tiszt elégedetlen volt, mert attól, hogy egy tiszt átállt, a magyar hadsereg még mindig lőtte a szovjet állásokat. Utassy vállalta, üzenetet visz a magyar vezérkarnak, és meggyorsítja az átállást. Október 22-én értesültünk arról, hogy

Náday

tábornok a magyarok fogságában lévő

Howie

angol ezredessel egy német gép fedélzetén Olaszországba tart. Az oroszok ezért nem lőtték le a gépet, később azonban értesültünk, hogy az angolokkal folytatott tárgyalások az átállásról eredménytelenek maradtak." Matyi bácsinak tolmács társaival állandóan hallgatnia kellett a magyar rádió híreit, és naprakészen beszámolnia a tábornokoknak. Október végén a

Vass Zoltán

vezette küldöttség megbeszélést folytatott orosz tisztekkel a magyar kommunista párt újraszervezéséről. Később, hasonló ügyben,

Rajk

is előfordult Szegeden, de tolmácsunk igyekezett távol maradni az ilyen találkozókról. Október 26-án

Nagarov

tábornokkal Battonyára mentek, ahol falugyűlésre hívták össze a lakosságot, és közölték, mit kell beszolgáltatniuk. Főleg lovak és lovas szekerek kellettek, mert ebből nagy hiány mutatkozott. Fegyverből, lőszerből viszont annál több volt, nem is takarékoskodtak vele. A katonák tarisznyaszámra kapták a lőszert, lövöldöztek is hevesen csirkére, kutyára. November 12-én

Balogh

plébános néhány kisgazdával megjelent

Malinovszkijnál

, és engedélyt kért a Délmagyarország napilap újraindítására. Matyi bácsi nem emlékszik az akkori újságírókra, noha találkozott velük. December 3-án megalakult Szegeden a népfront, a színházban rendezett ünnepségen kellett tolmácsolni a felszólalók beszédeit.

"November 29-én elkísértem Tolbuhint Mohácsra" - folytatja Matyi bácsi - "ahol megtekintettük az épülő hidat. Az orosz csapatok ekkor átkeltek a Dunán, és megindult Pécs átkarolása, egy másik szárny pedig Földvár felé vette az irányt. December 24-én Debrecenben megalakult az ideiglenes kormány. Én is ott jártam. Nagy volt az ováció, a Himnusz is elhangzott. Visszatértünk Szegedre, ahova ekkor repülőgépen megérkezett

Hátszegi Ottó

ezredes, aki nagyköveti szolgálatot teljesített a Horthy-időszakban. Érdekes ember volt. Hozott Törökországból a kormányzónak egy olyan rádiót, amellyel akár

Roosevelttel

is kapcsolatot teremthetett volna. A kormányzó azonban nem használta a rádiót, mert félt, hogy lehallgatják.

Balogh plébános is kapott egy ilyen ketyerét az angoloktól vagy az amerikaiaktól, és

Szegedy-Maszák Aladár

, aki azt hiszem nagykövet volt, szintén rendelkezett ilyen rádióval. Az orosz tábornokok csak 1945 közepén jutottak hozzá a technika eme vívmányához. Decemberben és 1945 januárjában többször is elmentünk Jászberénybe és Debrecenbe, a Pavilon nevű laktanyában legalább nyolcezer magyar honvédet őriztek. Új hadosztályt szerettek volna létrehozni az ottani foglyokból, de nagyon lassan haladtak. Az volt az érzésem, sem

Petrov

NKVD-s vezérőrnagy, sem Malinovszkij tábornok nem támogatta az ötletet. Tolbuhin egyenesen azt akarta, hogy a nyolcezer magyar honvédet vigyék ki a Szovjetunióba, de a többiek nem támogatták ötletét" - meséli Matyi bácsi. "Életem egyik legnagyobb öröme volt, amikor az oroszok átadták a debreceni Pavilont a magyar hadvezetésnek. Könnyezve hallgattuk a Himnuszt, feledhetetlen élmény volt. 1945 márciusában Szigetvárra mentünk, ahol Tolbuhin és még néhány szovjet tiszt találkozott a jugoszláv

Kosta Nadjgyal

, a III. partizán hadtest parancsnokával,

Ivo Rukavinával,

a Bácska-Bánát-Baranya közigazgatási parancsnokával és

Sztojcsev

tábornokkal, a bolgár hadsereg parancsnokával. A szerb tábornokok ki akarták terjeszteni saját közigazgatásukat a Balatontól Kecskemétig, onnan pedig egészen Makóig és Békéscsabáig. Ezt úgy sikerült megakadályozni, hogy februárban Moszkvában járt az ideiglenes magyar kormány küldöttsége, ahol aláírták azt a szerződést, mely kimondja, a szovjet hadvezetés 30 napon belül köteles a trianoni határokon belül helyreállítani a magyar közigazgatást. Erre hivatkozott Tolbuhin, elvetette a jugoszláv katonai közigazgatás Magyarországra való kiterjesztésének ötletét. Májusig maradtam az oroszoknál, aztán Bajára kerültem, ahol decemberig egy pontonhidat kellett ellenőrizni. Később felküldtek Budapestre az első magyar műszaki hadosztályhoz, jelentkeztem

Molnár

vezérőrnagynál, de mivel semmilyen kiképzésen nem vettem részt, nem tudták a hasznomat venni. Innen átvezényeltek az államelnöki hivatalba, a társadalmi, kulturális osztályhoz. Elküldtek egy szabóhoz, új szövetöltönyöket, kabátokat varrattak, majd rám bíztak különböző feladatokat itthon és külföldön. Külföldön például Svédországban és Spanyolországban a nagykövetségeket kellett látogatnom, hogy megbizonyosodjak róla, az ott dolgozó diplomaták hajlandók-e az új kormányt szolgálni - ugyanis választhattak." - Ezekben a vérzivataros időkben soha senki nem kérte az állampolgárságát igazoló papírokat? - kérdezzük meglepődve Matyi bácsit. "Amikor Bácska Magyarországhoz került, hivatalosan is magyar állampolgár lettem. Ezenkívül Szegeden bejelentett lakásom volt, 1947-ig pedig a magyar katonaságnál szolgáltam. Egyszer elkezdték vitatni a hovatartozásomat, de felmutattam az 1944-ben szerzett polgári személyi lapomat. Beiratkoztam a Radnótiba meg a bajai cisztercita iskolába, így békén hagytak." Egy korabeli fénykép alapján

Nagy Imrével

Pusztaszeren földet is osztott a parasztoknak. "Ez úgy történt, hogy 1945. március 29-én Szegedről magas rangú orosz katonatisztekből álló küldöttséggel Pusztaszerre mentünk, ahol Nagy Imre

megkezdte a földosztást. Jelen volt

Karácsonyi Sándor,

Hódmezővásárhely párttitkára,

Vad János

és

Örley

ezredes meg néhány orosz tiszt. Kocsival utaztunk, őrség nem kísért bennünket. A képen látszik, ahogy Nagy Imre mellett állok, és fogom a parasztoknak kiosztandó birtokleveleket. Arra már nem emlékszem, hogy én osztottam, vagy csak fogtam a papírokat. Az oroszokat nem nagyon érdekelte a történelmi esemény, ők elsősorban a jó marhapörköltre és a még finomabb vörös borra voltak kíváncsiak..."

***

És Matyi bácsi mesél, csak mesél. Megelevenednek, testközelbe kerülnek a múlt század jeles történelmi személyiségei, regényes sztorikat hallgatunk 1956-ról, amikor először halálra, majd két évre ítélték, a szocializmus építéséről, politikusokhoz, államfőkhöz, miniszterelnökökhöz és miniszterekhez, világhírű tudósokhoz (például

Szent-Györgyi Albert

) fűződő viszonyáról, a rendszerváltásról és a máról. Matyi bácsi mindig tűzközelben volt, a történelem sűrűjében élte mozgalmas, kalandos életét. Lehet kételkedni elbeszéléseiben, nem a mi tisztünk eldönteni, hogy minden pontosan úgy és akkor történt-e, ahogy elmesélte. Az ítéletet az olvasókra, a történészekre, a szakemberekre bízzuk. Matyi bácsit nem zavarják a hitetlenkedők. Rendületlenül írja memoárjait, ezernél is több oldalas kéziratát, s ha elkészül, a levéltárnak adja. Halála után 30 évvel lehet csak publikálni. A leírt szemelvények alapján érdekes olvasmánynak ígérkezik.

tuti