Egy pillanat és 940 fölösleges karakter

Cikkünk frissítése óta eltelt 14 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Néha meg kellene állnunk egy pillanatra. Most azonban sokkal komolyabb másodpercszeletekről van szó, mint mikor kiderül, hogy Győzike mobiljában a GY-betűnél (mielőtt saját magához jutna) bizony Gyurcsány neve is fellelhető, roma kérdésekben ugyanis gyakran egyeztetnek. Sőt még annál is komolyabb pillanatra gondolok, mint Botka bölcsességének villanása, ahogy a Tisza-parti kórházakat egytől egyig az egyetemnek „ajándékozta”…

Néha meg kellene állnunk egy pillanatra. Most azonban sokkal komolyabb másodpercszeletekről van szó, mint mikor kiderül, hogy Győzike mobiljában a GY-betűnél (mielőtt saját magához jutna) bizony Gyurcsány neve is fellelhető, roma kérdésekben ugyanis gyakran egyeztetnek. Sőt még annál is komolyabb pillanatra gondolok, mint Botka bölcsességének villanása, ahogy a Tisza-parti kórházakat egytől egyig az egyetemnek „ajándékozta”, micsoda zsenialitás egy téglákkal teli hátizsákot másra aggatni, mintsem magam használjam föl, mondjuk építkezésre. De most komolyan. Ahhoz a pillanathoz, amiről beszélek, nemhogy nem ér föl az előbb említett két aktuálpolitikai „flash”, de még közelébe se.
Viszont mixelhetek egy olyan koktélt az előbbiekből, ami már-már rímel arra a pillanatra, amire gondolok. Misztikus gondolat, hogy Győzike a klinikáknál a Tiszába rántsa Botkát. Pedig e gondolatnak nagyon komoly metafizikai tartalma van. Majd meglátják.
De ez is csak egy rím, és persze az előbbi 940 karakter is azért született, és halt meg rögvest e mondat végén, hogy nagy tiszteletben álló kritikusaim nehogy a műfajtévesztés vádjával vagdossanak már megint, míg meg nem… Vagyis, ezért állok meg egy pillanatra. Mert így, csak így tudok, és nem tudok. Írom a cikket, próbálok a magam szerény módján megfelelni a szabályoknak (a szerk. gyakran segít), a barátoknak, a szülőknek, a kedvesnek, a kollégáknak, a többieknek. Mert ha nem, még a fejemhez vágják, hogy „műfajttévesztek”, nem vagyok elég tökös, nem merem megkérdezni, hogy X. b-e, és azt sem tudom, hogy április 4-e nem is volt felszabadulás, ráadásul vállalhatatlan vagyok, sőt egész félreérthető, pláne, ha az álmokról, mézről, varázslásról beszélek. Igen, engem általában ilyenkor állít meg az a bizonyos pillanat.
Szeretném hinni, hogy mást is, hiszen akkor van, lesz mindig bennünk, mindenkiben egy közös pont, centrum, imahely.
Én most november elsején álltam meg ismét, egy nagyon, nagyon hosszú futás után. Feljebb a 940 felesleges karakter, s mögötte a célegyenes már sejteti a formát, a tájfutásom dimbes-dombos természetét. De leginkább e résztáv célszalagja, a futásból a megállás, a rivallás után a csend, a zaj megszűnése, az átalakulás a lényeg, a megállás. Ahogy egy kis víkendház gyerekzsivajából átfolyok a falakon, át a hágón, félelmes szerpentineken a visegrádi fellegvár felé, Szegedre az alsóvárosi temetőbe, hogy egy vasárnap varázsa után, hétfőn ismét szembe álljak a 940 felesleges karakterrel.
Alsóvároson a fiam egy kis síron a mécses felé nyúlt. Későn vettem észre, a forró fém megsütötte, sírva rántotta vissza kezét. Én, azt hiszem, akkor álltam meg arra a pillanatra, mikor ő épp karomon vigasztalódott, és szipogva nézte velem együtt az ezernyi mécses felfelé nyújtózó lángját. Egy helyről jöttek, egyfelé tartanak. Ő közelebb még az éghez, talán simogatásra nyújtotta kezét angyalbarátai felé. De ők már (még) ott, ő már (még) itt. Egyszerre végtelen parány és végtelen nagy a különbség. Égető érzés. Én meg csak állok, és figyelem őket, és érzem én is lüktető, forró kezét. Legszívesebben megragadnám magam is az aranyszálakat, két marokkal… az ezernyi mécsest itt lenn… és nyújtóznék felfelé. Apró fénypontok, léleklángok megszámlálhatatlan sokaságával törnék az égre, ahol egy domború, kék tükör feszül.

Előző sztori

Koszorútolvajokat fogtak Szegeden

Következő sztori

Halálos közlekedési baleset Szeged határában