Kisebbségek a többség szemében

A nyáron jelent meg a „Kisebbségi magyar közösségek a 20. században" című könyv, amely Trianontól napjainkig foglalja össze a határon túli magyar közösségek történetét, mintegy szintézisét adva a témakörben született legújabb kutatásoknak és eredményeknek. Óriási jelentőséggel bír egy ilyen volumenű mű megjelentetése, hiszen elsődleges feladat a tényanyag begyűjtése és feldolgozása, ugyanakkor - véli az egyik szerző - amíg Magyarországon nem alakul ki egyértelmű nemzetfelfogás, addig nagyon nehéz a kisebbségi közösségeknek felmérni saját helyzetüket, szerepüket és mozgásterüket.

A „Kisebbségi magyar közösségek a 20. században" című nagy formátumú, több mint 500 oldalas, közel 60 térképmelléklettel ellátott és több mint 1000 képpel illusztrált kötet elkészítésén 29 szerző dolgozott, s összesen 69 fejezetben, 6 korszakra tagolva mutatják be a 20. század sorsdöntő eseményeit. Az összegző mű az első kísérlet arra, hogy pótolja a magyar történelemkönyvekből hiányzó fejezeteket. A kiadvány - a Gondolat Kiadó és az MTA Kisebbségkutató Intézetének gondozásában jelent meg - szakembereknek, diákoknak, érdeklődőknek és laikusoknak hasznos ismereteket és élvezetes olvasmányt nyújt, s megbízható történelmi önismeretre nevel. Ott a helye iskolák, könyvtárak, magyar intézmények és civil szervezetek könyvespolcain a határon innen és túl. A minap zajlott le a könyv első vajdasági bemutatója az Újvidék melletti Temerinben. Jelen volt a reprezentatív mű 3 szerkesztőjének egyike,

Bárdi Nándor

, a délvidéki fejezet szerzői közül

A. Sajti Enikő

, a Szegedi Tudományegyetem történészprofesszora és

Vékás János

, az MTA Kisebbségkutató Intézet munkatársa.

Milyen titkokat rejtegetnek a szerbiai levéltárak?

A szerkesztő szerint 1989 után jöttek létre azok az intézményes feltételek, hogy kifejezetten tudományos céllal zajló kisebbségtörténeti kutatásokról beszélhetünk, ami elválik a helytörténettől, a honismerettől és a különböző jobbító szándékú helyi törekvésektől. E kutatások alapvetően az 1990-es évek közepén kezdődtek. Minden egyes térségben el kellett készíteni a kronológiákat, forráskiadványokat, helységnévtárakat, statisztikai összeállításokat és erre építeni a különböző intézménytörténeti kutatásokat. A Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben a munka előrehaladt, ott már párttörténetek készülnek, tudományos dolgozatok egy-egy részterületről, hogy aztán össze lehessen hasonlítani a különböző közösségek történetét. A Vajdaságban sajnos más a helyzet. A környező országokhoz képest Kis-Jugoszlávia, majd annak széthullásával Szerbia meglehetősen elszigetelt helyzetbe került, balkáni háborúk követték egymást

Milosevics

diktatúrájának eredményeképpen, majd a véres végjátékba a NATO is beavatkozott. A demokratizálódási folyamatokat mindez alaposan hátravetette és nagymértékben megnehezítette a forrásanyagokhoz, elsősorban levéltári dokumentumokhoz való hozzáférést, így a tudományos kutatást. Bárdi Nándor szerint nem is annyira az ideológiai szempont akadályozta a munkát - ilyen vagy ehhez hasonló könyv az 1990-es évek elején is már megjelenhetett volna -, inkább a megfelelő kutatások és a fiatal szakemberek hiányoztak. Helyzetképek, résztanulmányok eddig is készültek, de összefoglaló munka - mint ez - még nem. Amíg Szlovákiában az 1945 utáni források is kutathatóvá váltak és Romániában is egyre több válik közkinccsé, a Vajdaságról ugyanez nem mondható el. A délvidéki intézmények iratanyagai ugyanis eltűntek, a kutatók nem tudják, hol keressék őket. Szembetűnő a szakemberhiány is: amíg Erdélyben 20-30 ember foglalkozik kisebbségtörténeti témákkal, addig a Vajdaságban alig találni néhány lelkes kutatót.

A történész nem hihet a szóbeszédnek

A. Sajti Enikő professzor a Vajdaságban az 1944-1945-ös magyarellenes atrocitások kutatójaként vált ismertté, a könyvben is erről a korról értekezik. Az említett eseményekkel és azok számadataival kapcsolatban sok találgatás látott napvilágot:

Matuska Márton

és

Cseres Tibor

könyvükben akár 30-40 ezer magyar áldozatról beszél. A történész szerint a magyarországi források - számok tekintetében - mind a mai napig csak becslések. Valószínűleg szájról szájra terjedt, hogy 10-20-30 vagy 40 ezer embert végeztek ki. Az 1942-es délvidéki razzia esete is hasonlóan alakult, mire a durván 3 ezer halott híre kijutott a Londonban székelő jugoszláv emigráns kormányig, már 100 ezer áldozatról beszéltek. A történész nem dolgozhat ilyen módszerek alapján, ő elsősorban a forrásokat próbálja meg feltárni/felkutatni. Magyarországon erre vonatkozóan nincsenek pontos adatok, horvátországi történészek azonban titkosszolgálati források alapján elkezdtek publikálni erről a korról. Ha Szerbiában is megnyílnak a levéltárak, akkor remélhetőleg a napvilágra került dokumentumok jobban el fognak igazítani bennünket ebben a kérdésben. A történészek ma óvatos becslések szerint úgy vélik, hogy 10 és 15 ezer közötti ártatlanul kivégzett magyar közelíti meg a korabeli realitást. A témát a Vajdaságban elsősorban újságírók és az áldozatok hozzátartozói kutatták. A történészek közül egyedül

Mészáros Sándor

foglalkozott érdemben a kérdéssel. Levéltári adatokhoz ő sem fért hozzá, elsősorban halotti anyakönyvi kivonatokból próbálta megállapítani a kivégzettek számát. A horvát történetírásból tudjuk, hogy ezek a források megőrződtek, ezért a vajdasági és a belgrádi levéltárak megnyitása után rengeteg érdekes, máig ismeretlen forrás kerülhet napvilágra.

A bénító nemzettudat

Óriási jelentőséggel bír egy ilyen volumenű mű megjelentetése, hiszen elsődleges feladat a tényanyag begyűjtése és feldolgozása. A nagyobb gond Vékás János szerint is az, hogy ez a tényanyag nem áll eléggé a kutatók rendelkezésére. Ez Szerbia esetében különösképpen elmondható. A nagyobb probléma Budapesten gyökeredzik. Amíg Magyarországon nem alakul ki egyértelmű nemzetfelfogás, addig nagyon nehéz feladatokra vállalkozunk mi mindannyian a kisebbségi közösségekben, hogy a saját helyzetünket, szerepünket és mozgásterünket felmérjük - véli Vékás. Magyarországon folyik a komoly pártharc, a politikai küzdelem, de lényegében mindig nagy fenntartással kell kezelni azt a kérdést, hogy tulajdonképpen milyen állapotban is van a magyarországi társadalom.

Sokáig azt hittük, hogy 1990 után erőteljes az expanzió. Egy társadalom, amely gyors növekedésben van, mindig forráshiányban szenved. A forráshiányhoz tartoznak az emberek is, az emberi tényező. Ebben a helyzetben a társadalom megfogalmaz egy politikai, nemzeti koncepciót, majd azt mondja: mindenki jöjjön, mindenkinek helye van, mindenkire szükség van. A fejlődés ezt megengedi, sőt megköveteli, hogy a nagy integrációs folyamatba bevonjuk azokat, akikkel elsősorban nyelvi és kulturális alapon szót tudunk érteni. Ez esetben a jövőre vonatkozó nemzetkép az erősebb. Egészen más a helyzet akkor, ha beszűkülő, recesszióban lévő társadalomról van szó. Akkor azt mondják: őrizzük meg, amink van, próbáljuk megakadályozni, hogy az ne folyjék szét. Ebben az estben egy másik fajta nemzetkoncepció az, amely a társadalom integrálása szempontjából hasznos. A 19. század végén élt egy gondolkodó, aki pontosan megfogalmazta a nemzet mibenlétét: „A nemzet tagjai azok, akik úgy érzik, hogy nagy dolgokat hajtottak végre a múltban, és ezt akarják tenni a jövőben is ." Tehát ez itt a jövő és a múlt komponense. A múlté a kulturális nemzetfogalom, a jövőé pedig a politikai nemzetfogalom. A társadalom állapota határozza meg, hogy e kettőnek milyen ötvözete célszerű az adott társadalom integrálása szempontjából. Ebben a kérdésben Magyarországon ma nem lehet tisztán látni, viszont a határon túli kisebbségeknek addig is valahogy fent kell maradniuk, fenntartaniuk és fejleszteniük közösségüket. Ennek tudatában érdemes-e az anyaországra várniuk?

tuti