A nagy pofon

Cikkünk frissítése óta eltelt 13 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Nekünk ugyanis van egy koldusrendeletünk. Bizony ám! A szocialista elveket magasban tartó városvezetés ugyanis nem tűri meg a kéregetőket az Európa-díjjal is jutalmazott belvárosában. Túl közel jönnek, nehéz őket kikerülni. Értem én, sok volt a panasz. Szóval azért annyira mégsem aggódunk?

Egy feltörekvőben lévő fiatal, s valljuk be, nem is tehetségtelen tévés, Hajdú Péter formabontóan új produkciójának plakátjaival szóratta meg kis honunk városait. Az útszéli óriásreklámokon látható, amint egy csavargó „A nagy lehetőség” óriásbetűire tekint felemelt fejjel. Így még az is kénytelen legalább tudomásul venni a tényt, hogy a legbulvárabb bulvártévében hajléktalanokkal játszatnak majd cirkuszt, aki ma épp azért fizet csak hat csatorna után, mert az ilyen műsorok láttán fordult fel egyre gyakrabban a gyomra. Utánanéztem az interneten, mert amúgy minden oké, és csak előítélet, divatsznobság vagy valami filantróp mérgezés lett úrrá rajtam. A tévé honlapját olvasva aztán kiderült, hogy az utóbbi semmiképpen. Hiszen ha engem valóban érdekel az emberi sors, akkor nem sajnálkoznom kellene, hanem örülni: a hajléktalan valóságshow direkt jó a hontalanoknak, koldusoknak. Lehet szavazni is. Imígyen szól a pofába tegezős kérdés: Szerinted segíthet a műsor ezeken az embereken? Válaszlehetőségek: igen, nem, mi lesz a többiekkel, nem érdekel. A mi lesz a többiekkel áll az élen 55 százalékkal.
Nos, akkor először is leszögezhetjük, hogy mi egy olyan nemzet vagyunk, akik nem bohócot akarnak csinálni szerencsétlen honfitársaikból, hanem komolyan aggódnak értük: mi lesz a többiekkel, ugye? Mert szociálisan nagyon érzékenyek vagyunk ám. „A beválogatott szereplők egy része keménynek mutatja magát, de legtöbbjük engedi látni az érzékeny oldalát. Van alkoholbeteg, van egy-két vezéregyéniség, van negatív szereplő, aki megosztja majd a nézőket, van terhes anyuka, van leszbikus nő és házasság előtt álló pár is. Minden adott a síráshoz, nevetéshez és a küzdelemhez egy jobb életért.” Íme műsorismertető utolsó mondatai. No comment.
Folytatván érdes-édes gondolatmenetemet, Szeged irányába kanyarodnék végre. Nekünk ugyanis van egy koldusrendeletünk. Bizony ám! A szociális elveket magasban tartó városvezetés ugyanis nem tűri meg a kéregetőket az Európa-díjjal is jutalmazott belvárosában. Túl közel jönnek, nehéz őket kikerülni. Értem én, sok volt a panasz. Szóval azért annyira mégsem aggódunk? Már csak posztoló rendőrök kellenek a forgalmasabb helyekre, akik betartatják hajléktalanjainkkal a rendeletet, és néhány év alatt – borravaló hiányában – le is szoknak majd a belvárosi sétákról. Ez ám a szociálisan érzékeny ötlet.
Megjegyzem, ezeknek az embereknek több mint a kilencven százaléka szenvedélybeteg, nagyobb részt alkoholista. Problémájukat nem a tiltás oldja meg. Az orvos sem vágja pofán a köhögő gyereket, üvöltve, hogy ne krákogj már, hanem gyógyszert ad. Egyébként furcsa, hogy az igazi valóságot nem óhajtjuk, rendelkezünk inkább, „kiötleteljük” csavargóinkat a városból, viszont egy koreografált, szavazós műsorban szívesen szurkolunk nekik. Lehet, hogy tényleg egy nagy pofon kéne már? Mert holnap előállhat majd Péterke egy újabb ötlettel, mondjuk egy roma család realityjéről Svédországból, vagy egy nyugdíjasklub túlélő-showja, ha a karácsonyi bevásárlás előtt kirabolták a tizenharmadik havi nyugdíjat szállító postást… Talán akkor felállna végre egy – az emberi jogokra, egyenlőségre, toleranciára, szociális helyzetre stb. fenemód érzékeny – nagyszájú, bársonyszékes, hogy megmondja. Mit is? Ki(k)nek is kellene mérni azt a nyaklevest?

Előző sztori

Egy aktuális újszegedi falfirka: „És a fák hol vannak?”

Következő sztori

Villámcsődület(ek) Szegeden is