Miközben a kormány büszke arra, hogy minden problémás társadalmi intézményrendszert „megreformál”, nem nagyon nyúlt a szociális ellátó szisztémához. De ami még érdekesebb, nem igazán tett lépéseket azért – pedig ez nemcsak a kereszténység társadalmi tanításából, de a szocialista pártok kiskátéjából is következhetne -, hogy a munkások megfelelő és méltányos béreket kapjanak.
A szociális háló feszülőben van, sőt egyesek szerint már pattanásig feszült. Mindenki arra törekszik tehát, hogy belül tudjon maradni. Ilyen helyzetben figyelhető meg legjobban a társadalom tűréshatára, gazdasági és szociális teljesítőképessége, az egyének mentalitása és – föltételezzük a legjobbat – szolidaritása. A magyar szemléletmód, amelyet vicceink kellő öniróniával meg is énekelnek, miszerint „dögöljön meg a szomszéd tehene is”, ebben a helyzetben is tetten érhető.
Különböző internetes portálok fórumain a hozzászólók minden apróság kapcsán is elkeseredetten és dühödten feszülnek egymásnak (legyen szó horoszkópról, szerelmi bánatról, kedvenc filmsorozatról, de legfőképpen politikáról). Amikor a minap az üzemanyag ára immár végérvényesen háromszázharminc forint körül vert tanyát, a fórumozók egy része az olajtársaságokat szidta, másik csoportja viszont az autósokat ócsárolta, mondván, hogy aki megengedheti magának az autóval közlekedés luxusát (mert a huszonegyedik század elején Magyarországon ez lassan luxusnak számít), az fizessen csak minél többet, mert bizonyosan van elég a pénztárcájában.
Ugyanígy megosztott a közvélemény a szociális segély közmunkához való kötésének kérdésében is. A többség ugyan egyetért azzal a (legősibb és legegyszerűbb társadalmakban is uralkodó) tézissel, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”, a másik oldal viszont úgy véli, minek dolgozni, ha anélkül is összejön közel annyi. A kormány persze – miközben büszke arra, hogy minden problémás társadalmi alrendszert és intézményrendszert „megreformál” – nem nagyon nyúlt a szociális ellátó szisztémához. De ami még érdekesebb, nem igazán tett lépéseket azért – pedig ez nemcsak a kereszténység társadalmi tanításából, de a szocialista pártok kiskátéjából is következhetne -, hogy a munkások megfelelő és méltányos béreket kapjanak. Úgy tűnik, inkább abban érdekelt, hogy a szociális juttatások és a legalacsonyabb munkabérek körülbelül azonos szinten legyenek.
Így aztán tartósan fönnáll a feszültség a kenyerüket két kézzel keresők és a segélyüket várók között éppúgy, mint az autósok és biciklisek (vagy gyalogosok, vagy trolizók) között. Talán megtanulták a kormányoldal politikusai a római hatalomgyakorlás nagy fogását („oszd meg, és uralkodj!”) abban a reményben, hogy a politikai csatározásokra már nem is lesz kedve és ideje az egyszerű honpolgárnak, annyira leköti az autós vagy a segélyre váró szomszéd iránt táplált érzelme.
Pedig a miniszterelnök kifejtette május elsején (valamikor a játékpisztolyos merénylet környékén): tudja milyen nehéz hajnali ötkor kelni, és hatvan-hetvenezer forintért dolgozni. A napokban a felesége pedig azt nyilatkozta – az aranyszájú és aranypennájú Havas Henriknek -, hogy zavarja, amikor az iskolában nagy és drága terepjárókkal járó anyukák állnak be az ingyentankönyvekért a sorba.
Ez a jelenség biztosan sokakat zavarna, ha sokszor tapasztalnák meg. De sajnos 2008-ban Magyarországon az ingyentankönyvért sorban állók többsége nem terepjáróval jár. Mert vagy segélyből kénytelenek élni, vagy autóval járnak, de bármelyik is legyen, az biztos, a szomszédjuk nem elégedett velük, és ha teheti, ennek internetes fórumozóként hangot is ad.
