Lokálpatriotizmusom egyre nő…

Talán amiatt, hogy nem vettem magamhoz a következő, október 6-i Vitamin adagomat, már egy hete betegeskedem. Emiatt az ember ebben a nyálkás őszi időben inkább behúzódik félszobányira terjedő birodalmába (értsd: 8 négyzetméter tömör beton közé), és az albérleti könyvespolc hiányában a padlón heverő könyvek stócából kiválaszt egy tetszetős darabot, amit magához vesz, hogy két orrfújás között belemerüljön. Tanárom, Szilasi László Szentek hárfája című intellektuális krimijét olvasom épp.

A regény egy Árpádharagoson a húszas években elkövetett gyilkosságból indul ki. A bűntényt a későbbi korok, az ötvenes és nyolcvanas évek önjelölt nyomozói igyekeznek megfejteni. Rendkívül izgalmas, ahogy a különböző korok emberei hozzáállnak a nyomozáshoz. A kedvencem Kanetti Norbert, a nyolcvanas évek fiatal tanársegédje, no meg a „mestere”, aki az irodalomtörténet mesterségére épp a Kanetti által végzett nyomozással tanítja meg. Zseniális, többet nem is árulok el róla, egyszerűen el kell olvasni! Bogi, aki Garaczit olvassa, kihív a konyhába egy cigire. Nem szeretném emlékeztetni a tényre, hogy épp leszokóban van. Tulajdonképpen két éve cigizik, és azóta havonta egyszer leszokik. Én a forró teát választom, és közben felhívom a figyelmét Szilasi regényére. Mindkét művet, Ferencz Győző Szakadás című kötetével együtt jelölték a 2010-es Rotary Irodalmi Díjra. Tegnap este meg is tudtam, hogy a díj Szilasié lett. Majd a szerda reggeli órámon gratulálok neki. Az a tény, hogy Bogi a Szentek hárfáját is kölcsönkéri, nagy örömmel tölt el. Sokat gondolkodtam már azon, hogy el kellene végre törölni azt a nevetséges közhelyet, miszerint az irodalomhoz csak a bölcsész érthet. Legyen már végre a művészet mindenkié! Zászlómra ezt a jelszavat tűzve minden szegedinek azt üzenném, hogy itt egy kiváló regény egy szegedi ember tollából, és csak arra vár, hogy elolvassák. Megéri… Habár ez a kijelentés elgondolkodtat. Egy hónapja élek a városban, és mégis büszkeséggel tölt el, ha valami jó történik. Kezdem egyre jobban élvezni a szegedi életet. És őszintén örülök annak, hogy nem csak Budapesten vannak kulturális programok. Szeged is bővelkedik benne, viszont az elkeserítő, hogy nem tudunk élni a lehetőségekkel. Személy szerint én továbbra is igyekszem megkeresni a megfelelő alkalmakat, hogy minden olvasónak bizonyítsam: a kultúra Szegeden is lehet mindenkié. És csak remélni tudom, hogy ha igazán akarom, akkor sikere lehet. Ahogy a Szentek hárfájában áll: „Ami téged, személyesen téged érdekel benne, azt kell előásnod, azt kell megcsinálnod; mást úgyse tudsz.”