Oklevelet kapott Szeged legnagyobb vasútbarátja

Nagy József, a Vasúttörténeti Alapítvány titkára szerint már születésekor eldőlt, hogy a vasútnak szenteli életét. A 74 esztendős vasutas közel fél évszázadig dolgozott a MÁV-nak és nyugdíjas éveiben is azon fáradozik, hogy a gyűjteményén keresztül megismertesse a magyar vasút históriáját az érdeklődőkkel.

– A szegedi kisvasút utolsó kocsijának ülésén foglal helyet, ennél alkalomhoz illőbb helyet nem is találhattunk volna a beszélgetéshez. Hogyan jutott hozzá ehhez az ereklyéhez?

– A vasút iránti szeret már születésemkor belém ivódott, ugyanis a kecskeméti kisvasút régi végállomása mellett, a Rávágy tér sarkán láttam meg a napvilágot 1945-ben – kezdte Nagy József, a Vasúttörténeti Alapítvány titkára. – Az Alföldön sok helyen volt kisvasút, de az 1968-as közlekedési koncepció miatt elkezdték ezeket felszámolni.

A szegedire 1975. szeptember 1-jén került sor.

A MÁV akkori vezetősége megtartott két dízelmozdonyt és egy-egy személy- és teherkocsit. Ezeket a Bebrits Lajos Vasúti Technikum udvarába szállították, ahol kialakítottak egy skanzent. Egy későbbi iskolavezető ezt megszüntette, ekkor selejtezésre vitték a kocsikat. Mivel már akkor is gyűjtöttem a vasúti relikviákat, egy kis segítséggel kiszereltem az ülést, amit aztán sokáig a lakásomban tároltam.

A szegedi kisvasút utolsó ülése csak egy a sok száz vasutas relikvia közül, ami Nagy József gyűjteményét képzi (Fotó: Kovács Ferenc)

– Mikor vált igazán a vasút szerelmesévé?

– A vasútgépészeti technikum elvégzése után a mozdonyok világába csöppentem. Szerencsére elég korán, 21 évesen elvégeztem dízelmozdony-vezető tanfolyamot Kecskeméten és ez nagy büszkeséggel töltött el. Tulajdonképpen ekkor vált a munkám mellett hobbimmá a vasút.

– Mikor és hogyan került Szegedre?

– Kecskeméten dolgoztam, de Kiskunfélegyházán laktam szolgálati lakásban. 1974-ben az igazgatóság műszaki osztályán a gőzmozdony-reszortost elküldték fél évre pártiskolába. A helyére kerestek egy embert, de miután Szegeden nem találtak, engem hívtak be, mert közel laktam. Öt hónappal később közölték, hogy van egy véglegesítési lehetőség, amelynek keretében lakást is biztosítanak. Azóta a csodálatos

MÁV-palotában

dolgozom.

– Milyen munkakörben?

– Hat éven keresztül a MÁV felnőttoktatási képzésén vettem rész, műszaki tanfolyamokat vezettem. Ezt nagyon szerettem, mert amellett, hogy hivatalos tantárgyakat oktattam, jó néhány tanítványommal sikerült megkedveltetnem a vasutat. Később az igazgatói kabinetbe kerültem, ahol a munkám mellett a hobbimnak is hódoltam, hiszen én irányíthattam a vasúttal kapcsolatos rendezvények, kiállítások rendezését. Jelenleg pedig a Vasúttörténeti Alapítvány titkáraként dolgozom itt lenn, az alagsorban.

– Milyen indíttatásból hozta létre az alapítványt?

– Miután a gyűjteményem kinőtte a lakásomat, egy ideig az oktatási főnökségen volt egy raktárhelyiségben, később pedig néhányan összefogtunk, hogy szervezeti keretek közé kerüljön. 1993. április 1-jén megkaptuk az engedélyt és azóta működünk. Jómagam vagyok az alapítvány mozgatórugója, de vannak hivatalos segítőim és önkénteseim is.

– Sokan 43 és fél évnyi munkaviszony alatt megcsömörlenek a szakmájuktól, ezzel szemben ön mai napig a vasutat szolgálja.

– Ennek két oka van: egyrészt megmaradt bennem a vasút iránti nosztalgia, másrészt a családom maximálisan tolerálja ezt.

– A napokban oklevelet kapott a MÁV elnök-vezérigazgatójától. Mi volt ennek az apropója?

– A MÁV-nak nincs elegendő szakembere és gyűjteménye ahhoz, hogy kiállításokat szervezzen. Szinte helyettük teszem ezeket, ezzel óhatatlanul is növelem az imázsukat. Szerencsére ezt elismerik, ezért részesültem elnök-vezérigazgatói dicséretben.

Nagy József büszke az oklevélre (Fotó: Kovács Ferenc)