Savanyú halászlé

Magyarország miniszterelnöke szegedi halászlevet és haltálat fogyasztott a Fehértói Halászcsárdában. Ahelyett, hogy büszkélkednének vele, megmagyarázhatatlan elhatárolódósdi vette kezdetét.

Torkukon akadt a szegedi balliberálisoknak

Orbán Viktor

szegedi látogatása. De hogy fokozzuk a gasztroenterológiai mélységeket, még inkább úgy tűnik, Magyarország miniszterelnökének feltűnése Csongrád megye székhelyén megülte az érintett, harciasan felpaprikázott – halpaprikázott? – ellenzéki közösség gyomrát. Olyannyira, hogy

ide vagy oda, több mint egy héttel január 30-át követően sem szűnik az „orbánozás” „

Botka László

városában”. (Igen, kedves olvasóim, ha hiszik, ha nem, az MSZP jelenlegi miniszterelnök-jelölt-jelöltjének kapcsán megjelent a közösségi média „gyurcsánymentesbalösszeborulós” részében ez a szófordulat, aminek kapcsán az ember zavartan süti le a szemét – még ha

Klebelsberg Kuno, Szent-Györgyi Albert, József Attila, Juhász Gyula, Móra Ferenc

vagy éppen

Baka István,

netán

Bor Zsolt

városaként emlegetnék a csongrádi megyeszékhelyet, de hogy a jelenlegi polgármester nevével aposztrofálják, aki még

is csak

magának a városházán? Na ne!) No, de vissza Orbán Viktorhoz és a fürgén ficánkoló folyamiakhoz, nyilvánosságot kapott, hogy a kormányfő a szegedi vizit során a Fehértói Halászcsárdában költötte el vegyes halászléből és sült halakból álló ebédjét. Ennek kapcsán a nevezett „műintézmény” tulajdonosa és értékesítési vezetője még talán hevesebb magyarázkodásba és védekezésbe kezdett, mint amikor úgy kilenc éve több mint félszáz vendégük ütötte itt ki magát ama bizonyos fekete

Szalmonellás

Torkos Csütörtökön.

A teljesen érthetetlen kommunikációs kommandóakcióhoz – amit

a Blogstar.hu éles nyelvű publicistája

is kiszúrt – partneri felületet találtak

Botka László kedvenc lapjában

a Délmagyarban, ahol körülbelül

olyan hangulatú dolgozat

jelent meg Magyarország regnáló, harmadik ciklusát taposó, kétszer is kétharmados többséggel megválasztott miniszterelnökének ebédjéről, mintha a texasi láncfűrészes sorozatgyilkos éhét csillapította volna némi hamuban sült pogácsával az étterem. (Most tényleg afelé tendál a helyi mainstream, mintha Szeged valamiféle önálló és független városállami lenne Magyarországon belül? Annak ellenére, hogy itt is majd 45 ezren szavaztak legutóbb a balliberális-botkai-betelepítős álláspont ellen, és annak ellenére, hogy Orbán Viktor január 30-án többször is világossá tette:

azaz az ellenzéki vezetésű városok lakosainak érdekeit is?) Lehet tapsolni, sírni vagy nevetni, kinek hogy tetszik. Ahogy ehhez a skizofrén sztorihoz dukál, amúgy Bayer Zsolt-osan szólva: itt mindenkinek elment az esze? A halászcsárda ahelyett, hogy büszke lenne rá, vendégül látta az aktuális magyar miniszterelnököt, a mai Európa egyik meghatározó politikusát (igen, tegyék ki a falra azt is bátran és örömmel, ha és amennyiben ott járt kormányfőként mondjuk

Antall József, Horn Gyula

vagy

Medgyessy Péter

), nemhogy azzal fokozná a marketingértéket, hogy említést tesz róla, milyen hazai és nemzetközi hírességek, ismert emberek fogyasztották a korábbi évtizedek során jó étvággyal halászlevüket, valami olyasféle Porlódon is „kettes alá” üzenettel rukkol elő, hogy „aszondja”: „ártatlan dologról van szó” (mármint Orbán Viktor ebédjével). Meg hogy „kár ebbe a politikát belevenni”. Bizony-bizony, kár, tehetjük hozzá, jaj, de piszkos is tud lenni az a politika – kár, hogy akkor nem merül fel ez a szempont, nem akkor válik kényszeressé ez az elhatárolódósdi, amikor Botka László törzsszavazóinak,

Boros Gyula

nyugdíjasklubjainak terítenek meg Venesz-díjat érdemlően a hagyományos Tisza-parti hal- és népünnepélyen. Kedves olvasóim, úgy látszik, ilyen ma ez a mi szegedi halászlevünk. Cseppet piros, cseppet paprikás. És nemcsak vegyes, hanem zavaros és savanyú is. De legalább a miénk. Tényleg ilyennek szeretjük, tényleg ilyennek szeretnénk?